Szálakból kötelet

„Honnét tudhatom, hogy ő-e az?” „Mi lesz a szabadságommal?” – ezekre és hasonló kérdéseikre kereste a választ a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Családteológiai Intézete által szervezett, a pszichológia és a teológia tapasztalatait ötvöző előadás-sorozat újabb alkalmán Papp Miklós morálteológus, görögkatolikus pap.

Napjainkban ódzkodunk a nagy döntésektől. A házasságoknak több mint a fele válással végződik, az életszakaszok és feladataik összemosódtak, a megállapodás ideje jócskán kitolódott. Ugyanakkor nem ítélkezni kell a nehéz helyzetben lévő fiatalokról, hanem abban segíteni nekik, hogyan hozhassanak mégis életre szóló jó döntéseket, megmutatni nekik, milyen okok állhatnak félelmeik, görcseik hátterében – illetve azt szemléltetni, hogyan lehetséges megmaradni boldogan és hűségesen a hitvesi vagy épp a szerzetesi szövetségben.

A végső elköteleződés halogatásának egyik oka a szabadság elvesztésétől való félelem, vagy hogy az illető a választott személy miatt lemarad a többi potenciális nőről/férfiról. – Ez hamis szabadságfogalom – mondja Papp Miklós. – Egyre többen közelítenek negyvenes éveikig úgy, hogy az életük még „meddő” – azaz még nem hozták meg létük nagy, komoly döntéseit. Pedig a szabadság nem azt jelenti, hogy mindig lehetőségünk legyen másképp dönteni, hanem hogy valami maradandó megmunkálására vagyunk meghíva. Sokan a hamis szabadságfogalom rabjává válnak: mindent ki akarnak próbálni, mindent meg akarnak tapasztalni, mindenkivel együtt akarnak lenni, mindenhova el szeretnének utazni – ennek következményeként viszont sajnos mindent el fognak veszíteni. A látszattal ellentétben egy helyben toporognak, és nem tesznek mást, csak „letapossák maguk körül a füvet”.

Egyszer késő lesz


Az a látásmód is oka a megállapodás hárításának, hogy „még nem állok rá készen”. Ennek hátterében többek között a bizalomhiány áll. E sérülés oka elsősorban a gyermekkori anyagyermek kapcsolatban keresendő. Aki nem képes bízni önmagában, a világban, a többi emberben, az sosem fogja azt érezni, hogy készen áll az elköteleződésre.

A végső döntés meghozatalának harmadik pszichológiai akadálya az identitásprobléma. Aki nem megfelelően érett személy, annak a kapcsolatai is gyengék lesznek – sőt, azt fogja megélni, hogy „megszűnik bennük” és „beszippantják”. Ezért inkább nem is bonyolódik komolyabb, felelősségteljes kötelékekbe.

Az életre szóló döntéseket tehát halogatjuk a szabadság, az idő és a bizalom hiánya miatt, de ezeken túl akadályozhatnak a negatív párkapcsolati minták is. Sajnos kevés az olyan hiteles példa, amelyet jó szívvel lehet követni…

Rossz minták, múltbéli sérelmek, nehéz körülmények ide vagy oda: egyszer késő lesz – jelenti ki Papp Miklós, majd így folytatja: „Nagyon rendes szülőnek is lehetnek elvetemült gazember gyerekei, és fordítva is. A gyermekkori sérüléseinkre nem lehet egy életen keresztül hivatkozni: olyan Istenünk van, aki felemel bennünket, közreműködésével a negatív események is érlelnek.”
Ahhoz, hogy valami nagyot és maradandót alkothassunk, időre van szükségünk, így van ez a jó házassággal, a gyümölcsöző karrierrel is. Ha viszont életünknek több mint a felét infantilisen töltjük – mikor leszünk szabadok arra, hogy örök érvényűt hozzunk létre?

„Elvegyem a Piroskát?”


Az elköteleződés kerékkötője lehet az is, hogy az emberek a házasság terén is szeretnének biztosra menni. „Elvegyem a Piroskát? – gyakran tesznek fel efféle kérdést a lelkipásztoroknak is. „Ugyanazt gondolom erről, mint a szabadság fogalmáról – mondja Papp Miklós. – Egyetlen emberi viszony sem működik megfelelően erényeink és árnyoldalunk teljes odaadása nélkül. Akik elköteleződésükhöz matematikai bizonyosságot várnak, azoknak azt üzenem, ne tegyék, mert soha nem kapnak képletszerű megoldást!”

Hamis istenképből fakad, hogy azt hisszük, életünk összegubancolódott fonalát majd a Teremtő kibogozza. Isten soha nem dönt helyettünk. Ugyanakkor Papp Miklós arról is beszélt, hogy a későn döntők nem rosszabb emberek, csak kevesebb időt tölthetnek az Úr szőlejében. A jutalom viszont korainak és késeinek ugyanaz: a „minőségi boldogság”, maga az Isten. Nem az a fontos tehát, ki mennyit és mit teljesít, hanem hogy mindeközben milyen emberré vált.

A puding próbája


A sikeres végeredmény szempontjából a pszichológia azt mondja: ha egy párkapcsolatban a testi dimenzió túlsúlyba kerül, az akadályozza a kapcsolat kibontakozását és fejlődését. A testi érintkezés a találkozás betetőzése, ezért az érzelmi és szellemi intimitás megvalósulása után érkezik el az ideje. Ha azonban a testi beteljesülés kerül az első helyre, a többi szféra sorvad, a folyamat vége pedig elkerülhetetlenül az unalom és a csömör – nem pusztán morális szempontból. A testi szerelem megélése előtt meg kellene ismerni a másikat, akár azt is feltérképezve, mennyire képes helyt állni, vagy tudja-e képviselni magát.

Ma már bevett forma a házasságot megelőzően – vagy azt helyettesítve – az összeköltözés, az együttélés vagy próbaházasság. Kérdés azonban, hogy ezek a kapcsolatok mennyire tartósak. A társadalomtudományi kutatások azt mutatják, hogy az élettársi viszonyok bomlékonyabbak, mint a házasságok. Ennek okai nem meglepőek: többek között arról van szó, hogy az elköteleződés hiánya a biztonságérzet hiányát is maga után vonja. Ha pedig egy pár nem érzi magát biztonságban, akkor sérül az intimitás, a megnyílás mértéke csökken, nem is beszélve arról, hogy az őszinteség is csorbát szenved. A pszichológia egyes irányzatai szerint az embernek két alapvető szükséglete van a párkapcsolatok terén. Az egyik, hogy biztonságban érezze magát, a másik pedig, hogy feltétel nélkül elfogadják. Az élettársi viszonyok, a próbaházasság éppen ezt az alapvető biztonságot és feltétel nélküli elfogadást nem adják meg a bennük élőknek, mert a házasság esszenciája – a teljes odaadás és biztonság – így nem mutatkozik meg, tehát „kipróbálhatatlan”.