A magyar szellem láthatatlan múzeuma: Kiosztották a Magyar Örökség-díjakat – Liliomot ültet a lét szívébe

Ez alkalommal kitüntetésben részesült a Magyar Nemzeti Múzeum sárospataki Rákóczi Múzeuma, valamint igazgatója, Jósvainé dr. Dankó Katalin, Márk Gergely rózsanemesítő, Juhász Ferenc költő, Vértesaljai Antalné díszítőművész, Hóman-Szekfű: Magyar története, Tandori Károly matematikus (1925-2005) valamint a Nádasdy Alapítvány és az alapító, Nádasdy Ferenc.
A kitüntetettek köre „a magyar szellem láthatatlan múzeumát” alkotja – nevüket aranykönyv őrzi. Állampolgári jogon mindenki javasolhat kitüntetésre érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt. A Magyar Örökség-díj bírálóbizottsága az így beérkezett javaslatokból választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal, esetenként hét-hét díjat osztanak ki, kulturális műsor keretében.

Liliomot ültet a lét szívébe

Kire mondható ez, ha nem a költőre? S még inkább a magyar költőre. Mert az e nyelven fogant, e levegőből vétetett líra-lehelet – e verslélegzet, szándékoltan lélekből lélegeztetve a szót – a létezés anya-marokba fogottságát akarja mindmegannyiszor a lét örök markába helyezni. Vagy Juhász Ferenc címbe vett lüktető-pirosló képével: liliomot ültetni a lét szívébe.
S ha így akarja – szándékolja, vési-hasítja, faragja versbe a szót -, teljesen zeng a költemény, az emberi ittmost- így csonkaságával ugyan, de az egész tudatával. Ennek a kereszt-szenvedős, tehát remény-szenvedős létezés-lírai hangnak e kultúrájára boruló szakrális-bozontos hatalmas szemöldöke Juhász Ferenc.
Vers-kalapács ütései alatt az ember mindig megvolt hiány-kérdőjelei kinyilatkoztatás egyenes szögekké kovácsolódnak. Mi más lenne egyik nagy poémájában, az ő maga mondása szerinti époszban (minden pogány kiáltás, minden eredetmítosz, minden zokogás-hasíték az ember teremtett-teremtő, megváltást vágyó éposza) a szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában?
Kiált a költő a titkok kapujából, Juhász Ferenc-i barokktobzódó-tisztaságú szóval: „Úgy tűnik sokszor: csak a költők szeretik a világot, a világ nem szereti költőit. Pedig a költők az anyag leghűségesebb gyermekei… a költő nem tesz mást: csak liliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot, és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese, és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..