A magyar macska és a szerzetesség „titka”

„Onnan jártam a bencések gimnáziumába 1949-ig. Közben – a háború miatt – már 1944-ben novícius lettem. Beöltöztettek minket, ezzel megmenekültünk a katonaságtól. 1948 végén, Mindszenty József letartóztatása után elöljáróink úgy gondolták, sokkal hasznosabbak lehetünk külföldön, mint idehaza.”

Hogyan jutott el Jenő atya a missziós szerzetességhez? „Ezt aligha lehet megmondani. Mi indította Szent Benedeket, hogy ott hagyja addigi környezetét? Az egyik oldalon a meghívó Isten, a másik oldalon meg a szabadakarat; az ember elfogadja vagy elutasítja a hívást, s a kettő között ott áll az apostol, aki Isten szavát valamiképpen közvetíti.”

Százhúsz gyerek közé került. Akkoriban még működtek a kisszemináriumok, „amelyek rendkívül fontos nevelő szerepet töltöttek be”. A kőszegi Szent Imre Missziós ház 1930-as megnyitásától húsz éven át működött. „1950-ben ezt is államosították. Ennyi idő alatt közel kilencven pap került ki onnan, persze nem mindegyikük lett az Isteni Ige Társaságának a tagja. A kisszemináriumban nem szerzetesekké, hanem olyan emberekké neveltek minket, akik megállják a helyüket az életben.”

Első fogadalmát 1946-ban tette le. „Megszületett bennem a döntés. Ezt az életet fogom folytatni. Az örökfogadalmat már Németországban tettem le.”

A bencés gimnáziumot 1948 tavaszán államosították. Így a nyolcadik osztályt már nem ott, hanem a missziós házban végezték a verbita kisszeminaristák. „A bencés atyák jártak ki hozzánk tanítani. Az érettségi vizsga elmaradt, közben ugyanis külföldre kerültünk. A mai napig nincs érettségim, de ennek sosem éreztem hiányát.”

Az első verbita nemzedékek még útlevéllel távoztak az ausztriai Mödlingben lévő Szent Gábriel rendi főiskolára. „Mi is kérvényeztük az útlevelet, de a belügyminisztériumból azt a választ kaptuk: tilos elhagynunk az országot. A tilalmat nem vettük figyelembe, egész osztályunk – tizenkilencen lehettünk – átlépte a határt. Közvetlenül amellett éltünk, sokat kirándultunk, jobban ismertük a terepviszonyokat a határvadászoknál. S akkoriban még nem telepítettek aknazárat.”


A tervek szerint mödlingi házukban kezdte volna meg Jenő atya filozófiai tanulmányait. Mödling azonban 1955-ig a szovjet megszállási övezetbe tartozott, „s amikor az oroszok meghallották, hogy magyarok szöktek át, keresni kezdtek bennünket. Többször éjszakai razziát tartottak a missziós házban, de a hatalmas épületegyüttesben, amelynek három-négyszáz lakója volt, nem találtak meg minket. Az oroszok egyébként jobban féltek, mint mi. Miközben ők kutakodtak a házban, nyomukban volt a teljes tanuló ifjúság, s nyilván arra gondoltak, bármikor agyonüthetik őket.”

Az elöljárók a magyar fiatalokat átjuttatták az amerikai, illetve angol zónába. „Turistának öltöztünk, akik éppen a közeli hegyekbe indulnak síelni. Ez alkalommal volt életemben először és utoljára síléc nálam, de akkor sem a talpamon, hanem a vállamon.” A Salzburg melletti Szent Ruppert missziós házba kerültek, itt fejezték be gimnáziumi tanulmányaikat, „ugyanis néhány tanár atya is velünk jött”.

1949 szeptemberében jelentkezett Németországban, a Bonn mellett lévő verbita szemináriumban. „1954-ben végeztem, ekkor került sor a papszentelésre, s utána választhattam, hol szeretnék dolgozni. Három helyet adhattunk meg.”

Jenő atya azt kérte, döntsenek az elöljárók. „Ha egy magyar macskát a levegőbe dobnak, sosem a fejére, mindig a talpára esik.”

1955. november elején indult el Hamburgból Argentínába. „Huszonnyolc napig tartott a hajóút. Életem legunalmasabb napjai voltak ezek. Semmi mást nem láttam, csak vizet; mi, magyarok inkább a borhoz vagyunk hozzászokva, a vizet hamar megunjuk.”

Megérkezésemkor – folytatja a történetet az atya – „annyit értettem a spanyol nyelvhez, mint a tehén a fáramászáshoz, de amikor megszülettem, még magyarul se tudtam.” A spanyolt hallás útján tanulta meg. „Amikor már értettem, akkor láttam neki a spanyol nyelvtannak, a helyesírási szabályok elsajátításának.”

Egyik rendtársa közölte vele, a verbiták jelszava Argentínában: akkor is büszkén fölemelik a fejünket, ha koszos a nyakuk. „Én is ehhez tartottam magam. Rövidesen kiderült azonban, nem maradhatok Argentínában. Dél-Amerikában a forradalom nem kivétel, hanem szabály. Éppen a Peron elleni forradalom idején éltünk, s elöljáróim azt mondták, míg nem nyugszik meg a helyzet, menjek át a szomszédos ország provinciájába. Így kerültem Paraguayba 1956-ban, ahol harmincnégy évig maradtam – ideiglenesen.”

Összesen hat rendtestvér várta az új helyen. Amikor harmincnégy évvel később távozott, százhúsz szerzetestársától vett búcsút.

„Paraguayban az Isteni Ige Társaságához mintegy harminc-negyvenezer négyzetkilométernyi terület tartozott, az ország keleti része; a legszegényebb vidék, ahol egy világi pap nem tudott volna megélni.”

Gazdasági és művelődési szempontból Paraguay hosszú ideig az első helyen állt a dél-amerikai országai között. Ott működtek a híres jezsuita redukciók (telepek), s ezzel elérték, hogy mindenki tudott írni és olvasni. Paraguaynak volt Dél-Amerikában az első vasútvonala, távíró összeköttetése, fejlett nehézipara. 1864-ben Argentínával, Uruguayjal és Brazíliával súlyos háború robbant ki, amelyben Paraguay férfilakosságának kilencven százaléka elpusztult. Az ország rövid idő alatt a kontinens legszegényebb országává vált.

„Az egyház is teljesen összeomlott. A Magyarországnál négyszer nagyobb területű országban összesen huszonnégy pap maradt. A püspököt kivégezték, ami azt jelentette, évtizedekig nem volt papszentelés.”

Jenő atya egyik rendtársával húsz-harmincezer négyzetkilométernyi területet kapott. „Az én plébániám a Parana folyó mellett öt-hatszáz kilométer hosszan nyúlt el. A Duna magyarországi szakasza háromszázhúsz kilométer. Három-négy hónapra volt szükségem, mire vízen, motorcsónakon végig tudtam látogatni a nagyobb helyeket.”

Rövidebb ideig indiánok között is dolgozott. „Letelepítettük őket, ezer hektár vagy még nagyobb területet vásároltunk számukra. Nem az volt a feladatunk, hogy az indiánok mindenestől megőrizzék saját kultúrájukat, hanem hogy – sajátosságaikat figyelembe véve – integráljuk őket a paraguayi kultúrába. Napjainkban ugyanez a törekvés figyelhető meg a hazai cigány lakossággal kapcsolatban.”

Két évig volt káplán, majd 1960-ban egy német atya mellé került az ország második legnagyobb városában, Incarnasionban. Jenő atyát a rend központjában a gondnoki, gazdasági teendőkkel bízták meg. „Nem mintha értettem volna ehhez, csakhogy a többiek még kevésbé voltak járatosak gazdasági ügyekben.”

A lakosság anyagi életszínvonalának emelése érdekében úgy döntöttek, minden plébániának legyen iskolája. „Ha egy szegény embernek adok tíz forintot, az irgalmasság cselekedetét végzem. Ha valakinek képzettséget adományozok, sokkal többet nyújtok. Ebből a meggondolásból következik, hogy a katolikus egyház ma is a legnagyobb iskolafenntartó a világon. Harmincnégy év alatt odáig jutottunk, hogy a mi vidékünk vált az ország legfejlettebb területévé. A haladás ugyanis nem pénz, hanem tudás kérdése.”

1960-ban elhatározták egy mezőgazdasági szakiskola alapítását. „Engem bíztak meg ennek vezetésével, megint csak nem azért, mintha értettem volna hozzá, hanem mert rendtársaim közül senki más nem vállalkozott rá. Két részletben nyolc évig vezettem az iskolát. Paraguayban addig nem ismerték a búzát, a szóját, a mi iskolánk kísérletezte ki a termelés feltételeit. Mára Paraguay – munkánknak is köszönhetően – exportország lett búzából és szójából.”

Ezt a szerzetesi életet képzelte el Jenő atya? – kérdem tőle. „A szerzetesség a Szentlélek műve. A történelem adott idejében hívja életre az egyes közösségeket, hogy hozzájáruljanak az egyház életéhez. A szerzeteseknek mindig megvolt a maguk feladata, s azt el kell fogadni. Manapság Magyarországon a legtöbb verbita atya plébános, másutt tanár, kutató, stb. Vannak idők, mint ma Európában, amikor majdnem összedől az egyház – és a szerzetesség –, aztán fellendülés következik. Holland rendtartományunk a zsinat után meg akarta mutatni, hogyan lehet modern emberként és egyúttal szerzetesként élni. Ez olyan jól sikerült nekik, hogy negyven éve egyetlen papot sem szenteltek. Más szóval: saját magukat számolják föl. Más területeken ugyanakkor óriási föllendülés figyelhető meg. Az utóbbi években Indonéziában kétszáznyolcvanan jelentkeztek a noviciátusba, és ugyancsak látványos föllendülés jellemzi Dél-Koreát.”

A szerzetesi közösségekhez – különösen az utóbbi évszázadban – különböző mozgalmak kapcsolódtak. „Én a Cursillo-mozgalomban dolgoztam. Világszerte mintegy ötvenmillióan tartoznak ide. A Cursillo egyébként magyar alapítású. Tóth Tihamér az egyik bábája. Mallorca szigetén élt Sánchó atya, aki jól tudott magyarul, s az első világháború után, a trianoni traumát követően felemelte hangját Magyarország érdekében. Többször ellátogatott hozzánk, s 1932-ben a Szent István napján hallott szentbeszéd annyira megtetszett neki, hogy elkérte Tóth Tihamér homíliáját. Összebarátkoztak, később Sánchó atya fordította spanyolra Tóth Tihamér könyveit, amelyek spanyol nyelvterületen sokkal jobban elterjedtek, mint idehaza. Tóth Tihamér könyveit tekintette a spanyol kormány hivatalos nevelési irányvonalának egészen 1970-ig.”

A háromnapos lelkigyakorlatokon – a Cursillón – röviden, élményformában adják át a kereszténységek lényegét. „A Cursillo elsősorban nem a malasztmérgezett katolikusoknak szól, hanem azoknak, akik távol állnak az egyháztól.”

1989. december elején kapta meg kinevezését Magyarországra. Negyven év után belevetette magát a hazai munkába. „Amikor azonban hetvenhat éves lettem – a társaság adminisztrációját végeztem –, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy visszavonuljak. Egy plébánián talán még hasznossá tudom tenni magam, gondoltam. Így kerültem vissza ide, Sorkifaludba, gyerekkorom színhelyére. A betegségek olykor meglátogatnak, de a mű megy tovább” – mondja mosolyogva.

Fotó: Cser István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..