A legnagyobb dolgok egyszerűek
Fotó: Lambert Attila

 

Nagy derűvel, remek humorral vonta be világába és ismertette meg hallgatóságát néhány számára oly fontos értékkel: a jóhiszeműséggel, a kedvességgel, az egyszerűséggel. Írásunk előadása főbb pontjainak lejegyzett változata.
– 1923-ban születtem. A fasori evangélikus gimnázium után a Pázmány jogi karát végeztem el négy év alatt. Tanulmányaimmal párhuzamosan bankfiú voltam a Magyar Általános Hitelbanknál, így órákra nem jártam, csak vizsgáztam, de nem voltak nehézségeim. 75 éve, 21 évesen léptem be a noviciátusba. 1948-ban sikerült rést találnom a vasfüggönyön, és külföldre szöknöm. Szerettem volna minél hamarabb Japánba, misszióba menni, de az elöljáróim úgy döntöttek, hogy először tanuljak Rómában. Hat évig maradtam ott, és teológiai doktorátust szereztem. A jogival együtt kétszeres doktor vagyok, írhatnám a nevem elé azt, hogy Ddr. De nem teszem, mert mindig a fülemben cseng az egyik kedves barátom bonmot-ja: „Dupla doktor, tripla szamár.”
Miután Rómától búcsút vettem, ötven nap alatt Japánba utaztam hajóval, és 37 éven át ott éltem, tanítottam. Lelkigyakorlatokat tartani, nyári egyetemeken előadni Koreában, Vietnámban is jó néhányszor megfordultam. 1989-től leveleket kaptam idős jezsuitáktól, hogy jöjjek haza, mert itt nagyobb szükség van rám. Megkérdeztem az általános rendfőnököt, hogy eleget tegyek-e a kérésnek, és miután igent mondott, 1993-ban visszaköltöztem Magyar­országra. Már ennek is több mint 25 éve… Életem 97. évében járok, az Úr az utóbbi években csendes vizekre vezetett.
Eredetileg Kínába mentem volna misszionáriusnak, de ott 1949-től már Mao Ce-tung volt az úr, és a misszionáriusokat – köztük a tamingi jezsuitákat – kiűzték az országból. A japán megszállás idején még nem volt bántódásuk, mert a városba bevonuló erők parancsnoka kedves volt velük. Tudta ugyan­is, kik a magyarok, sőt, járt is Magyarországon: a császárnak vett egy fehér telivér lovat a bábolnai ménesből.
Azt, hogy 1948-ban menekülnöm kellett Magyarországról, nem éltem meg sokként, akkora volt bennem a missziós lelkesedés. Elhatároztam, hogy szeretni fogom a japánokat, és biztos voltam benne, hogy egykor japán földben fognak pihenni a hamvaim. Sokat tanultam tőlük. Megkedveltem az ételeiket, bár szinte mindennap rizst és halat ettünk, néha pedig pirított tücsökkel kínáltak. Ma viszont hiányzik a japán koszt.
Egy japán püspök, amikor Rómában jártunk együtt, azt mondta rólam II. János Pálnak, hogy a szívem japán lett köztük, és ez nagyon jólesett. Ami nem jelenti azt, hogy ne maradtam volna meg magyarnak is. Vietnámban működött egy osztrák atya, páter Dexter, aki nem sokkal azelőtt halt meg, hogy a kommunisták átvették a hatalmat. A kolostor kertjében temették el, őt már nem lehetett kiutasítani. A jezsuiták ottani tevékenysége nem maradt hatástalan: ma virágzik a vietnámi jezsuita misszió. A hívek meg vannak győződve arról, hogy ebben Dexter atya imáinak is szerepe volt, odaátról.
Králl József atya, akit szintén kiutasítottak Vietnámból, a Fülöp-szigeteken a szegények és a szembetegek gyámolítója lett; sokak kapták vissza látásukat a segítségével.
Hogy mit próbáltam átadni Japánban? Azt, hogy jónak lenni jó, hogy legyünk jó emberek. Milyen a jó ember? Mint Jézus volt, aki imádkozott az ellenségeiért. Könyveket is írtam, japánul, amit egy magyarnak különösen könnyű megtanulni, mert sok a hasonlóság a két nyelv között. A tanulás könnyű volta azonban nem vonatkozik az írásjelekre, amelyekből körülbelül ötvenezer van. Nekem csak két-háromezret sikerült megtanulnom.
Udvariasságot és esztétikus viselkedést tanultam a japánoktól. Ők állandóan mosolyognak, és nem képmutatásból! Úgy gondolják ugyanis, hogy ha nem tartok mindenkit szimpatikusnak, az az én éretlenségemet jelzi. Nekem kell változnom: ezt fejezi ki a mosoly, a megelőlegezett bizalom jeleként.
A japánoknak mély érzéseik vannak, de erősen kontrollálják őket, mert nem akarnak másokat terhelni velük. Nagyon tudnak a másikra figyelni, kis közösségeket alkotni, a többiek tehetségét elismerni.
Nagyon erős a szépérzékük. Náluk minden szép, kezdve a Fudzsi heggyel, aminek a képe most is kinn van az ablakomban. Szépek a ruháik, a virágaik, a ligeteik is. A cseresznyefák virágzása idején kimennek a ligeteikbe, rizsbort iszogatnak, és táncolnak, énekelnek.
Jellemző rájuk a melankólia is. Gyakran elszomorodnak amiatt, hogy minden elmúlik. De ha már így kell lennie, múljunk el szépen, gondolják. A harmónia, a tisztaság óriási érték számukra a mindennapokban. Művészi virág-összeállításokat készítenek, kényesen ügyelnek önmaguk és a környezetük tisztaságára.
Sajgó atya megkért, hogy beszéljek Mozart zenéjének teológiai üzenetéről is. Muzsikuscsaládból származom, édesapám Bartóktól tanult zongorázni, édesanyám az operában énekelt, vagyis a muzsika szeretete családi örökségem. Mozart zenéjének szerelmese mégis csak Japánban, harmincon túl, negyven felé közeledve lettem.
Mi teszi a zsenit zsenivé? Nem az észbeli képességek, hanem a szeretet. Mozart nem tudott gyűlölni. A szomorúság, a sírás jellemző rá, de a kétségbeesés egyáltalán nem. Gyermeki természetesség, bizalom árad a muzsikájából. Annak hite, hogy minden egy ősi jóságból származik, és hogy nem kell félni a haláltól.
A tokiói Sophia Egyetemen tíz éven át volt Mozart-kurzusom, ami nagy népszerűségnek örvendett. Minden évben ezren jelentkeztek rá, de csak 350-en fértek be a nagyterembe. Sok évvel később egy régi japán diákommal a bécsi operában, Varázsfuvola-előadáson futottam össze, és nagyon megörültünk egymásnak. Én még annak is, hogy eszerint sikerült Mozartot, az ő rendezett világát megszerettetnem vele.
A következő kérdés, amit felírtak nekem, a hosszú élet titkára vonatkozik. Nem vagyok ennek a birtokában, a Jóisten egyelőre egyszerűen itt felejtett engem. De az biztosan segít, ha az ember képes megbecsülni a kis örömöket, gyönyörködni például egy tücsökben, vagy újra meg újra rácsodálkozni a hajnal és az alkony szépségére. Így vagyok az ízekkel, a különböző népek konyháival is.
Sok országban jártam, sokféle ételt ettem, és mindegyikben találtam valami jót. Amikor mégsem, akkor arra gondoltam, ha annak a népnek annyi évszázadon át ízlett valami, biztosan nem lehet rossz, és nekem is meg kell hogy feleljen.
Az első öt évben tagja voltam a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak, mert Japánból engem ajánlottak. Én, a „mitugrász” éveken át olyan óriási tekintélyek társaságában lehettem, mint Rahner, Congar, De Lubac.
A legsikeresebb, legtöbb példányban elfogyott, legtöbbször kiadott könyvem a Mi a kereszténység?, a szívemhez pedig A szeretet útja című áll a legközelebb. Egy mesekönyvet is írtam, Ermi furulyája a címe, a Varázsfuvola és japán népmesék elemeinek felhasználásával készült.
A II. vatikáni zsinaton személyesen nem lehettem jelen, de nagyon örültem neki, mert szentírásközpontú, befogadó Egyház eszményképét festette föl.
Zárásként a japánoktól tanult egyszerűségre mint központi értékre hívnám fel a figyelmet, és mindenkit erre buzdítanék. A legnagyobb dolgok egyszerűek. Az ég kék, a fű zöld, jónak lenni jó.

Lejegyezte: Kiss Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..