A „legnagyobb áldozat” és az emlékiratok (2. rész)

Épphogy megnyitotta a szentszék előtt az utat Kelet felé, amikor 1963. június 3-án elhunyt XXIII. János pápa. Ekkor aktuális kérdésként ugyanaz merült fel, mint ami 1958-ban: kiutazhat-e a pápaválasztó konklávéra Mindszenty József, a bíboros. Végül a válasz is ugyanaz lett: nem. Az új pápa, VI. Pál mindig is kifejezte, hogy ellenzi az ateista kommunizmus elleni keresztes hadjárat gondolatát. Mindszenty József személyes sorsáról ettől kezdve újabb, éveken át tartó alkudozások folytak, amelyek során többek között felmerült a koronaékszerek visszaadásának lehetősége, Mindszenty kegyelmi kérvénye, Vatikánban tartása, rangvesztése, szilenciumra kötelezése, a kiközösített békepapok büntetésének feloldása az egyik, az üres püspöki székek betöltése, a hierarchia átszervezése, a békepapokkal szemben hozott büntetések végrehajtása pedig a másik oldalról. Mindszenty továbbra is makacsul nemet mondott, különösen a kegyelmi kérvényére vonatkozó igényre, legfőképpen mert ártatlannak vallotta magát, továbbá mert ezzel önmaga ásta volna alá kommunizmussal szembeni kérlelhetetlenségének nimbuszát.

1967-ben, miután nagyköveti szintre emelték a magyar–amerikai kapcsolatokat, és küszöbön állt a követcsere, kínos megoldáshoz kanyarodtak az addigi meddő próbálkozások. Mindszenty azzal fenyegetődzött, hogy tiltakozása jeléül elhagyja a követséget, és a magyar hatóságok kezére adja magát. Hogy tervét feladja, szabályos amerikai–magyar–szentszéki összjátékra volt szükség. Végül „…meghajlottam a Szentatya kérése előtt, és beleegyeztem, hogy nem adom fel magam a rezsimnek” – írta a bíboros.

1969-ben rendelték Magyarországra Alfred Puhan nagykövetet, aki személyes kihívásként élte meg Mindszenty sorsának megoldását. A Mindszenty távozását előkészítő 1971-es magyar–amerikai–szentszéki tárgyalások kulcstémái közül kettő emelkedett ki: a hallgatás és az emlékiratok kiadása. Az utóbbi elsőbbséggel bír, ez az igazi alapfeltétel, mert enélkül Mindszenty nem lett volna hajlandó elhagyni a követséget. A publikálás a megszólalás egyik formája, egyben az előbbi feltétel, a hallgatás tagadása. A magyar kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy a Vatikán kötelezze el magát a hallgatás mellett és a publikálás ellen még a bíboros halálát követően is. Amikor VI. Pál pápa 1971. április 16-án fogadta Péter János külügyminisztert, a Mindszenty-kérdést a legfontosabb egyház–állam ügyek közé emelte. A magyar külügyminiszter „teljes csendet” követelt volna a bíborostól. VI. Pál pápa válasza az volt, hogy „ennek nehéz eleget tenni”. A magyar politikusok úgy érezték, a Vatikán teljesen nem zárkózott el ettől az ártól, mert normalizálni kívánja a magyarországi egyház helyzetét.

Az amerikaiak kezdettől úgy látták, hogy „a bíboros döntésében, hogy elhagyja a követséget és az országot, lényeges elem a remény, hogy ezzel biztosíthatja emlékiratainak pontos kiadását, és azokban igazolja viselkedését az elmúlt 23 év során. Biztosítani kell arról – lehetőleg az elnök részéről, írásban –, hogy ő vagy egy képviselője megkapja őket, különben nem fogja átadni, vagy talán el sem fogja hagyni a követséget.” Ezt a véleményt támasztják alá az egyes kulcsfontosságú tárgyalásokról készült emlékeztetők is, köztük az, amely Zágon József prelátus és Giovanni Cheli érsek 1971. június 25–27-ei, Mindszentyvel folytatott tárgyalásainak első két napjáról készült: az emlékiratok titokban tartására és halála esetén szentszéki megőrzésére vonatkozó előfeltétel módosult. Zágon – miután megismerkedett az emlékiratok tartalmával – nem látta akadályát, hogy az emlékiratok jelentős része még a bíboros életében megjelenjen, de halála esetén a Szentszékhez kell jutniuk, vélte. Mindszenty jelezte: már intézkedett – amennyiben ez elfogadható –, hogy emlékiratai az amerikai Szabó János pápai protonotáriushoz jussanak el. Tehát teljes szabadságot igényelt – és kapott is – emlékiratainak kiadásával kapcsolatban. A nagy engedékenységet az magyarázza, hogy amit Zágon látott, az csak Mindszenty Magyarország múltját összefoglaló művének egy része volt. Mindszenty ugyanis ekkor még nem írta meg az utolsó, a jelenre vonatkozó kötetet. Ennélfogva Chelinek az volt a benyomása, hogy az emlékiratok valójában nem is léteznek Ebben tévedett: nem valószínű, hogy 1971 nyaráig Mindszenty még hozzá se kezdett volna saját személyes élettörténetének lejegyzéséhez. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy még nem volt teljesen kész, és gyakorlatlan szem számára olvashatatlan kézírását nem adta oda a szentszéki diplomatának.

Az 1971. július eleji újabb egyeztetéskor a bíboros feltételül szabta, hogy emlékiratai őelőtte jussanak el Bécsbe. Ehhez a budapesti amerikai képviselet egy hét múlva, július 23-án megkapta Washingtontól az engedélyt. Ám a közbülső, de még a rákövetkező hetek levél- és táviratváltásai is a bíboros habozásáról és az ebből fakadó követségi izgalmakról árulkodnak: félő volt, hogy valamilyen nem várt, a kiszállítást meghiúsító akadály lép fel. Mindszenty hol az emlékiratírás befejezéséhez szükséges időre hivatkozva, hol az iratok biztonságos fuvarozására kért elnöki garanciára várva húzta az időt, és nem nevezte meg távozásának napját. Érezhetően inkább maradni akart, pedig a magyar fél már ahhoz is hozzájárult, hogy az emlékiratok írásához szükséges könyvek kiküldését összehangolja az Országos Széchényi Könyvtár augusztusi nyári bezárásával. A bíboros végül a nyomásgyakorlás és az ígéretek vegyes elegyének engedve beleegyezett, hogy meghozza élete legnagyobb áldozatát. Ebben fontos szerepet játszott az emlékiratai kiadására való törekvése.