„Ha nem is könnyű, de van értelme”

Átvergődött olyan kérdéseken, amelyeket talán azóta sem tett fel magának, rágta a ceruzája végét dolgozatok felett, és néhányszor nekifeszült a felnőttek társadalmának. A kaposvári Szent Imre Kollégiumban sincs ez másképp. De hogy ezeken túl mivel küzd ma, 2011-ben egy kamasz, miként terelgetik „jó szóval… játszani is engedve” őket nevelőik, hogy betegeskedő társadalmunk milyen nyomokat hagy a legérzékenyebb korosztály lelkén – nagy kérdések. Többek között ezekről beszélgettünk az intézmény igazgatónőjével, Gödölle Katalinnal és Nardai Veronika nevelőtanárral.

– Legtöbbünk fejében a katolikus kollégiumokról a szigor jut eszünkbe. Szigorú-e a Szent Imre Kollégium?

Nardai Veronika: Abban az értelemben szigorú, hogy következetesen és pontosan betartatjuk a házirendet. És ezzel együtt a diákjaink mindig tudják, hogy minek mi a következménye. Sajnos sok családból nem hoznak ilyen jellegű tapasztalatot a gyerekek. De a szigor mellett méltányosak is vagyunk velük.

Gödölle Katalin: Egyetlen iskolához sem kötődünk. Diákjaink többsége ugyan a városban működő katolikus gimnáziumba jár, de nem vagyunk az iskola kollégiuma. Bárhonnan érkezhet hozzánk diák. A gyerekeink ezért szabadabban közlekedhetnek. És ki is engedjük őket a világba. Ilyen értelemben viszont nem vagyunk szigorúak. Valljuk, hogy így tanulják meg beosztani az erejüket, az idejüket, a zsebpénzüket. Egészségesebb ez, mintha tizennyolc évesen szakadna rájuk a szabadság. A kimenőről való késések, a mulasztások, a tanóra elkerülése, az alkoholfogyasztás büntetőpontot von maga után. Bizonyos pontmennyiség után figyelmeztetőt kap a diák, és megesik, hogy még a vakáció előtt elbúcsúzunk egymástól.

– Máris szóba került az alkohol. Nem titok: az ital majdnem minden középiskolában és kollégiumban gondok forrása. Kellett már szembesülniük ezzel a problémával?

G. K.: Sajnos igen. Ez olyan nehézségünk, amelyen keresztül egyfajta romló tendenciával is dolgunk van. Korábban az érettségiző korosztályra kellett „csak” odafigyelnünk ebből a szempontból. Néhány évvel ezelőtt még el sem tudtuk volna képzelni, hogy tizennégy-tizenöt éves gyerekek napi rendszerességgel, ha nem is a részegségig, de igyanak. Ami ebben a legfájdalmasabb, hogy igen nehéz velük megértetni, hogy ez miért baj.

– Vajon mi az oka ennek? Mi az, ami ennyire nehéz a mai kamaszoknak?

G. K.: A legnagyobb bajuk, hogy egyedül vannak. Még egy katolikus intézményben is kevés az olyan gyerek, akinek van olyan felnőtt hozzátartozója, akihez bizalommal fordulhatna. Rosszabb esetben az alkoholt választják. Jó esetben az itteni közösségben vagy bennünk, nevelőtanárokban találnak támaszra. Azoknak a gyerekeknek a legnehezebb, akik sem a társaik, sem a nevelőtanárok között nem lelnek „bizalmasra”. Ahogy haladnak az érettségi felé, egyre kétségbeesettebbek, mert nem tudják, mi lesz velük. Sajnos ez szintén új keletű problémánk. Egyre több az olyan diákunk, akinek tizennyolc évesen fogalma sincs arról, merre induljon el az életben, mit tanuljon, hová jelentkezzen. Kétségbeesettek, tanácstalanok. Korábban ilyesmivel nem kellett megküzdenünk.

– Mennyire tudnak segíteni nekik?

G. K.: Próbáljuk olyan pálya felé terelni őket, amelyhez valóban kedvet éreznek, és amelyre reális esélyük is van. Sokszor nehézséget jelent, ha a szülő olyan hivatás felé erőlteti a gyerekét, amelyet ő nem akar. Fölösleges olyan főiskolát vagy egyetemet elkezdeni, amelyhez eleve nincs kedve a kamasznak. Minden évben van egy-két olyan diákunk, akivel mi lapozzuk át a felvételi tájékoztatót, keressük a lehetőségeket. Ők döntenek. De segíthetünk a döntésben.

– A szülőkkel van szorosabb kapcsolatuk?

G. K.: Egy évben kétszer levelet küldünk nekik arról, hogyan látjuk a gyerekük kapcsolatait, tanulmányi előmenetelét, magatartását. Szülői lelkinapokat is szoktunk szervezni. És eleve minden „gólyánk” családját igyekszünk meglátogatni. Azok, akikkel létrejön a találkozás, szinte megtiszteltetésnek érzik, hogy elmegyünk hozzájuk. Az utóbbi időben a pedagógusok sajnos leszoktak a családlátogatásról. Ez érthető, hiszen túlterheltek. A családok pedig elszoktak tőle. De igénylik. És nekünk, nevelőknek is sokat jelent.

N. V.: Azzal, hogy meglátogatjuk a családokat, bizonyos értelemben vállaljuk is őket. Minél többet látunk egy család életéből, annál többet tudunk segíteni. Néha olyat is vállalunk, ami már nem lenne munkaköri kötelességünk. De ezzel minden segítőfoglalkozású ember így van.

– Ma a legtöbb gyerek alig részesül igazi közösségi élményben. Magam is tanúja voltam a közelmúltban, hogy táborozó gyerekek nem tudták, mihez kezdjenek a tábortűznél. Dalokat nem ismernek, szalonnát sohasem sütöttek. A kollégium fektet erre hangsúlyt?

N. V.: A közösség a legfontosabb. Nagy előnyünk, hogy kicsi kollégium vagyunk, a hatvan-hetven fő átlátható és közösségépítésre alkalmas létszám. Minden hozzánk kerülő gyereknek első és meghatározó élménye a gólyatábor. Mindig szép helyre megyünk, és rengeteget játszunk, énekelünk. Mi is tapasztaljuk, hogy sokuknak mindez új élmény, de óriási rá az igény bennük.

G. K.: Kedves tapasztalatom az énekléssel kapcsolatban, hogy amikor kifogynak a Ha én rózsa volnék és a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés… típusú dalokból, akkor folytatják egyházi énekekkel. Egy-két lány elkezdi, aztán már nyolcan énekelnek tovább. Van, hogy a portás néni is beszáll. De visszük őket kirándulni, operába, színházba. Amennyire fanyalognak az elején, annyira lelkesek a végén.

N. V.: Nagyon vágynak a közösségre. Erre szintén kedves, de egyben elgondolkodtató példa az egyik fiú esete, aki bekopogott hozzánk a tanáriba, hóna alatt a laptoppal, hogy azon játsszon, levelezzen, de nem akart egyedül gubbasztani a szobában a géppel. Köztünk akart lenni.

– Mondhatjuk, hogy ők is a Facebook-generáció tagjai, akik mindenkitől egy kattintásnyira vannak, mégis magányosak?

G. K.: Az internet világa veszélyes, ha nem jól használjuk. Sokszor nekünk, felnőtteknek sem könnyű megálljt parancsolni magunknak, nemhogy egy tizenévesnek. A kollégiumban valós kapcsolatok, programok várják őket, amelyeken előbb-utóbb örömmel részt vesznek. Az igazi közösség húzóereje: a focizás, a gitározás, egymás ugratása szerencsére erősebb, mint a Facebook. A gyerekek természetesen használják az internetet, de nem függnek tőle kórosan.

– Főként keresztény családból jönnek a gyerekek? Van-e hittanóra a kollégiumban?

G. K.: A gyerekek családi háttere ilyen szempontból is nagyon vegyes. Hittanórát nem, hanem úgynevezett lelki programot tartunk nekik. Ez nehéz műfaj. Nem lehet erőltetni, rájuk erőszakolni a kereszténységet, nem is szabad, mégis foglalkoznunk „kell” a témával. Varga László atya, a Szent Imre-templom plébánosa is rendelkezésükre áll. Nála lehet gyónni, lehet vele beszélgetni. Havonta egyszer minden csoportunk találkozik vele egy téma erejéig. Tehát van lelkipásztorunk is. Időnként tartunk kollégiumi misét is. Nem kötelező, de a gyerekek fele önszántából eljön. És ez jó.

– Beszéltünk az alkoholról. Kamaszokat nevelve a szexualitás kérdését sem lehet megkerülni. Hogyan ragadható meg a kollégiumban ez a nem könnyű téma?

N. V.: Koedukált intézmény lévén erre is vannak szabályaink. Azt szoktuk mondani a diákjainknak: ne legyenek félreérthető helyzetben. Ne üljenek egymás ölébe, ne csókolózzanak. Tartsák tiszteletben, hogy bárhová bármikor bárki bemehet. Azt nem ellenőrizhetjük, hogy a falakon kívül vagy a nyári szünetben mi történik. Csak bízhatunk benne, hogy amit tanácsként elmondtunk, megfogadják. Próbáljuk velük megértetni, hogy lehet a szerelmet jól, szépen és tisztán megélni. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a szexualitásról való beszélgetés se legyen tabu. Sok szülő nem beszélget a gyerekével erről a témáról. A tévéből, az internetről tanulnak mindent. És elég nagy zavar van a fejekben.

–  Szokták mondani, hogy nevelőtanárnak lenni nyugdíjas állás. És talán el is lehet itt üldögélni anélkül, hogy a gyerekek felgyújtanák a kollégiumot. De úgy látom, hogy aki szívvel-lélekkel végzi, annak számára ez komoly szolgálat.

N. V.: Nem sok időnk van üldögélni. A szabályok betartatása eleve nem könnyű. De ez önmagában nem elég. A hivatásunk másik nagy feladata azon munkálkodni, hogy a hozzánk kerülő gyerekek közösségre leljenek, tartozzanak valahová, valakikhez. Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy mi, nevelők úgy vagyunk beosztva, hogy mindannyian este is találkozunk a diákjainkkal. A lámpaoltás idején egészen más arcukat mutatják a gyerekek, mint napközben. Este tízkor szokott elhangzani az efféle kamaszosan szép mondat is: „Bocsánat, tanárnő, hogy délután bunkó voltam…” És ilyenkor érezzük: ha nem is könnyű a hivatásunk, de van értelme.

Fotók: Gödölle Katalin

Irányelvek
• A diákok fontosabbak, mint a programok.
• Törekszünk rá, hogy a ránk bízott fiatalok megtapasztalják, hogy értük köteleztük el magunkat, hogy feltétel nélkül elfogadjuk és szeretjük őket.
• A pozitív visszajelzések megkövetelése nélkül időt és energiát szánunk rájuk, nem várjuk el azt, hogy a kedvünkben járjanak, hanem hagyjuk, hogy szabadon növekedhessenek.
• A diákoknak sokkal inkább odafigyelésünkre és törődésünkre van szükségük, mint szakmai tudásunkra.

Amit tegyünk:
• Tartozzunk közéjük, érezzük jól magunkat velük.
• Merjünk nyitottak és sebezhetőek lenni.
• Hallgassuk meg őket előítéletek nélkül.
• Legyünk szavahihetőek, megbízhatóak és diszkrétek.
• Bátorítsuk, erősítsük őket minél gyakrabban.
• Imádkozzunk rendszeresen értük.
• Tartsuk szem előtt, hogy a testi érintés félreérthető lehet.

Amit ne tegyünk:
• Ne ítéljünk túl gyorsan, a látszat alapján.
• Ne mutassunk megdöbbenést, ha szokatlan dolgot mondanak, tesznek, ne vegyük szívünkre hangulatváltozásaikat.
• Ne várjuk el magunktól, hogy mindig mindegyikükkel remekül kijöjjünk.
• Ne várjuk el, hogy minden helyzet, beszélgetés eredményes lesz a mi elképzelésünk szerint.
• Ne támadjuk meg önértékelésüket, ne szidjuk le túlzottan őket.