A kodifikáció kérdéseket ébresztett az egyházon belül. Ezek közül a legfontosabb: a leendő Kódex új jogot alkosson-e az egyházban, vagy pedig a Corpus Iuris Canoniciben található nagy mennyiségű konkrét esetre hozott joganyagot rendezve és az általánosan alkalmazható szintre elvonatkoztatva, megőrizze-e a régi jogot. A jogalkotók ez utóbbi mellett döntöttek. Először a még hatályban lévő régi jogforrásokat kellett összegyűjteni és elérhető formában közzétenni. X. Piusz pápa 1904. március 19-én tette közzé Arduum sane munus kezdettel azt a motu propriót, amelyben elrendelte az egyetemes egyház jogszabályainak összegyűjtését és világos rendszerbe való foglalását. A munkák megkezdéséhez létrejött egy bíborosokból álló pápai tanács és a hozzá kapcsolódó konzultatív testület. A tanács titkárává a Szentatya Pietro Gasparri bíborost nevezte ki, aki egyben a konzultatív testület vezetője is lett. Úgy döntöttek, az összeállítandó törvénykönyvnek a lehető legjobban át kell fognia a kánoni jogrend egészét. A munka legjelentősebb részét, azaz a források összegyűjtését Serédi Jusztinián – későbbi bíboros, esztergomi érsek – végezte. Voltak olyan jelentős újabb pápai dokumentumok, melyek koncepciója és előírásai szintén helyet kívántak maguknak a szerkesztés alatt álló törvénykönyvben.
X. Piusz pápa már nem érte meg a Kódex elkészültét, azt 1917. május 27-én XV. Benedek pápa hirdette ki, és 1918 pünkösdjén lépett hatályba. A Kódex 2414 kánont foglalt magában. A Codex Iuris Canonici (1917) kihirdetése után negyvenkét évvel XXIII. János pápa 1959. január 25-én, a római egyházmegyei zsinat és az új egyetemes zsinat összehívása mellett bejelentette a kánonjog reformját és az Egyházi Törvénykönyv megújítását is. 1963. március 28-án megalakult a Pápai Kódexrevíziós Bizottság, mely első ülésén (1963. november 12-én) úgy döntött, hogy munkáját a zsinat befejeződése után kezdik meg. A zsinat alapvető céljai között szerepelt a keresztény élet megújítása, és ez meghatározta az új Kódex jellegzetességeit is. A Kódex szövegének előkészítésében az öt földrész püspökei vettek részt. Az új Egyházi Törvénykönyv figyelemmel volt a Krisztus-hívők egyenlőségére, de egyúttal a feladatkörök és hivatalok különbözőségére is. A pápa az elkészült szöveg előzetes véleményezésére többek között Bánk József érsek-püspököt is felkérte. Hosszas előkészítés után II. János Pál pápa 1983. január 25-én hirdette ki az új Kódexet, amely ugyanezen év november 27-én lépett hatályba.
Az új Egyházi Törvénykönyv összeállítói szakítottak a kánoni joganyag hagyományos rendszerezésével, és a II. vatikáni zsinat által követett tárgyalási sorrendet – vagyis az egyház hármas küldetésére építő felosztást – tartották szem előtt. A CIC (1983) használatát megkönnyítendő, a Kódexnek számos kommentált kiadása született. Magyar nyelven Erdő Péter készítette el a hatályos Kódex magyarázatokkal ellátott fordítását, amely először 1985-ben jelent meg, és eddig négy kiadást ért meg. Az új Egyházi Törvénykönyv hatálybalépése után – mely magával hozta a megfelelően felkészült kánonjogász- generáció szakszerű képzését – megnőtt az érdeklődés az egyházjog tudománya iránt. Ez megmutatkozik a kánonjogi képzésben részt vevők számának a növekedésében és az egyes új intézmények – karok, intézetek – létrejöttében. Ebbe a nemzetközi folyamatba illeszkedik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fakultási jogokkal rendelkező Kánonjogi Intézetének a megalapítása (1996. november 30.) és működése is.
