A kulturális aszkézisről és a szabadságról
Fotó: Elmer István

 

Két politikai-társadalmi korszak határán született.
– Az 1980-as évek nemzedékéhez tartozom. A szocializmus idején éltem kisiskoláskoromat, őrsvezető voltam, ugyanakkor láttam a rendszer hanyatlását. Az Elefánt őrs nevét 1987-ben Donald Kacsára változtattuk. A kommunista ifjúsági mozgalom kifigurázásának számított ez.
Az úgynevezett Y-generációhoz tartozom. Eszmélésem idején, majd a ’90-es években kizárólag német nyelvű tévécsatornákat néztem. Megtanultam németül, később az egyetemen ez lett az egyik szakom, mellette a latint végeztem el.

Milyen indíttatást kapott otthonról?
– Vas megyében úgymond még rendben van a világ. A kereszténység természetesebb módon hozzátartozik a hétköznapi élethez. Szüleim odahaza mindig megbeszélték, mit mondott a pap a misén, s én ebben a légkörben nőttem fel. Külvárosi iskolába jártam, valamennyi osztálytársamat beíratták hittanra. Rendszeresen ministráltam, az oltár körüli élet gyerekkoromtól elkísért.

Mikor ismerkedett meg a bencésekkel?
– Két győri bencés diák lakott az utcánkban, s az ő példájuk is hozzájárult ahhoz, hogy tanulmányaimat a Czuczor Gergely-gimnáziumban folytattam. Gondoltam néha a papságra, de sokáig nem ez határozta meg az életemet.

A serdülőkor az ember életének legérzékenyebb korszaka. Milyen hatások érték Győrött?
– Három irányban tájékozódtam: orvos vagy tanár szerettem volna lenni, és néha gondoltam arra, hogy esetleg pap. Érdekelt a biológia, bár matematika–hittan fakultációra jártam. Később magával ragadott a latin kultúra, a klasszika-filológia. Az országos latin tanulmányi versenyen jó eredményeket értem el. Ekkoriban arra gondoltam: vagy orvos leszek, vagy latinprofesszor. Így telt el a gimnázium első három éve.
Részt vettem Olaszországban egy nemzetközi latinversenyen. Szép emlékeim fűződnek ehhez. Tudatomban összekapcsolódott a latin kultúra és a római költők megénekelte szerelmi érzés. Kilenc éve tanítok, mindkét osztályomból kijutott egy-egy diák erre a rangos megmérettetésre. A latinversenyen elért helyezéseket tekintve Pannonhalma az ország legeredményesebb gimnáziuma.
Tizenkettedik osztályos koromban kezdtem el gondolkodni a szerzetességen. Ha pedig szerzetes leszek, akkor bencés, hiszen láttam az életüket, ismertem őket, megtapasztaltam, mit jelent közösségben élni.

Mi volt ebben a vonzó?
– Továbbra is keresztényként akartam élni. Arra gondoltam, latinprofesszorként talán nem sikerül ez úgy, mint szeretném. Érettségi előtt fogalmazódott meg bennem ez világosan. Karácsonykor, szaloncukor kötözés közben mondtam el édesanyámnak, hogy gondolkodom a szerzetesi életen. Sírva hagyta el a szobát…

A szerzetesség tehát nem a különb keresztények élete. A szerzetesség azoknak az élete, akik ezen keretek között tudnak valóban keresztények maradni.

A szülők – különösen az anyák – talán arra gondolnak, hogy ezzel elveszítik a gyermeküket.
– Édesanyámnak azt mondtam: nyilván az unokákra gondol, mire így válaszolt: „Kisfiam, nagyon tévedsz. Nem az unokákról, hanem a te életedről van szó. Hogy neked jó lesz-e, vagy sem.”

Kitűnően érettségizett, utána döntenie kellett.
– Felvettek az ELTE német–latin szakára, közben jelentkeztem főapát úrnál pannonhalmi bencésnek. A közösség elfogadott, 1998. augusztus 1-jén beköltöztem Pannonhalmára, s megkezdődött szerzetesi életem.
Amikor megkérdezték, miért szeretnék szerzetes lenni, mindig azt válaszoltam: azért, mert keresztényként kívánok élni. De vajon elégséges motiváció-e ez? A közösségi élet nagyon szép, a bencések által végzett munka nagyszerű, de közben hogyan tudok keresztény maradni – ez a gondolat foglalkoztatott egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a szerzetesség kialakulásának történetével. A szerzetességet a IV. század elején azok hozták létre, akik zajosnak találták a várost, ahol összefonódott a kereszténység és a politika. Anélkül, hogy ez kezdetben tudatosodott volna bennem, az én motívumaim párhuzamosan haladtak a szerzetesség eredeti motívumaival. Az atyák mondásai közül egyet különösen őrzök magamban: egyszer így fordultak az Alexandria melletti sivatagban élő szerzeteshez: – Atyám, te itt élsz kint, kosarat fonsz, eladod, pénzedet szétosztod, kijárnak hozzád az emberek, bölcs mondásokat hallanak tőled. Ez mind nagyon szép, de a városban él egy hívő keresztény orvos, gyógyítja az embereket, pénzét szétosztja a szegények között, ő is bölcseket tud mondani, akkor mi a különbség köztetek? Mire a szerzetes így válaszolt: – Az orvos elég erős ahhoz, hogy a városban éljen. Én nem vagyok annyira erős.
A szerzetesség tehát nem a különb keresztények élete. A szerzetesség azoknak az élete, akik ezen keretek között tudnak valóban keresztények maradni. Szent Benedek azt mondja: a szerzetesek közösségben, az apát és a Regula vezetésével követik Krisztust. A Krisztus-követés a világinak és a szerzetesnek egyaránt szóló meghívás. Az életkeretek különböznek: van, aki elég erős ahhoz, hogy a városban, s van, aki – a mi példánkat tekintve – Szent Márton hegyén tudja követni Krisztust.

Megkezdődött a noviciátus ideje, ugyanakkor ott volt az érvényes egyetemi fölvétele azon szakokra, amelyekre szerzetes tanárként majd szüksége lesz.
– Kötelező katonai szolgálat is várt rám. Főapát úr minden évben halasztást kért számomra, s ugyancsak halasztást kértem az egyetemtől. Két év noviciátus, majd az ezt követő egyszerű fogadalmas év után kezdtem meg teológiai tanulmányaimat. 2000-ben a piarista, a ferences és a bencés rend létrehozta saját teológiai főiskoláját Budapesten. A következő évben felkerültem a fővárosba, s párhuzamosan végeztem a tanárszakokat és a szerzetesi hittudományi főiskolát.

Mit jelentett a noviciátus az Ön számára?
– Nem tagadom, két nehéz esztendőre tekintek vissza, hiszen egy fiatalember életében a legnagyobb változások éppen ebben a korban mennek végbe. Fontos volt tisztáznom: önmagamat vagy Istent keresem-e? Úgy kell önmagamat megtalálnom, hogy közben erősítem az istenkapcsolatot. Nagyon sokat jelentett ebben a Jálics Ferenc-féle meditációs gyakorlat.
Két év elteltével nem voltam biztos benne, hogy le kell tennem az egyszerű fogadalmat. Három napra magányba vonultam, ahol ezen gondolkodtam. Közben meglátogatott Fidél atya, a lelkiatyám, Ákos atya, a magiszter és főapát úr. Az ő személyes figyelmük, szeretetük mindvégig nagy segítséget jelentett a noviciátus idején.

A teológiai és az egyetemi tanulmányok a városhoz kötötték, ahonnan a szerzetes ki szeretne vonulni…
– A város szélén, Kelenvölgyben található a bencés tanulmányi ház. Sok mindent megtanultam ott, például a kulturális aszkézist.
Az ELTE-n megismertem, mit jelent hallgatónak lenni, „egyetemi polgári” jogokkal rendelkezni egy világi egyetemen. Az egyetem hozzásegített, hogy értsem, milyen szellemi-kulturális környezetben élnek kortársaim. S láttam, hogyan gondolkodnak erről a világról az egyházban, ahol időnként könnyen ítélkezünk. A sivatagból könnyű megítélni a világban élő embereket, egészen addig, amíg nem találkozunk önmagunkkal, s fel nem ismerjük, hogy a sivatagban ugyanolyan a személyiségünk, mint a városban élő embereké, csakhogy azok ki vannak téve a város mindenféle hatásának.
A német és a latin szakon nagyon jó tanáraim voltak, élveztem a tanulmányokat. Latinból doktoráltam, összekapcsolódott a teológia és a klasszika-filológia. Adamik Tamás professzor már az első évben felhívta a figyelmemet Szent Jeromos szerzetes életrajzaira. Teológiai, spirituális szempontból kezdtem el olvasni őket, klasszika-filológusként pedig a IV. század végén született műfajt kutattam. Ez a kettősség azóta is kísér: ugyanazok a szövegek egyszerre tárják fel művészi, irodalmi, valamint spirituális jelentőségüket. Képes bennük összekapcsolódni a posztmodern tudomány és az istenkeresés hagyománya.
A német szakon Orosz Magdolna professzor asszony mutatta meg a mai irodalomtudomány izgalmas útkereséseit. Narratológiát tanultam tőle. Doktori dolgozatom témája végül Déri Balázs professzornál így körvonalazódott: hogyan lehet az ókori szerzeteséletrajzokat összekötni a posztmodern irodalomelmélettel.

Mikor szentelték pappá, és tett örökfogadalmat?
– 2006-ban köteleztem el magam végleg a bencés szerzetesi élet mellett. Előtte nyolc évig egyszerű fogadalmas voltam.

Bizonytalan volt a hivatásában?
– Nyilván ez is szerepet játszott, de inkább az, hogy időt adjak a dolgoknak. Hálás vagyok azért, hogy elöljáróimmal világosan megbeszélhettem ezt. Az örökfogadalom után visszakerültem Pannonhalmára, s tanítani kezdtem a gimnáziumban. Ekkor szenteltek diakónussá, majd 2007-ben áldozópappá.

Pap, szerzetes és tanár. Milyen viszonyban állnak egymással?
– Sok mindenben egymásra épülnek, feltételezik a másikat. Amikor belépek az osztályba, nemcsak tanárként tekintenek rám a diákok, hanem szerzetesként is, s lelki- vezetői kapcsolatok is kialakulnak a diákokkal. Az iskolában hagyományai vannak ennek, s akár világi – adott esetben női – lelkivezetőt is választhatnak a fiatalok.

A diákok sportszakkörön is találkozhatnak Önnel.
– Mai kifejezéssel: hobbim a vívás. Gyerekkoromban a szombathelyi egyesületben vívtam, majd amikor felkerültem Budapestre, a BSE-ben sportoltam. Pannonhalmára visszatérve felélesztettem a vívás korábbi hagyományait. Sok diákkal a sporton keresztül találkozom, ugyanakkor szaktárgyaim mellett hittant is tanítok – jó lehetőség ez a sokféle találkozás.

Aki latinprofesszornak készült, folytat-e ma tudományos munkát?
– A szerzetességgel kinyílik egy út, ugyanakkor más utak bezárulnak. Megint csak az a kérdés, mi az identitásom, mi a szakmám. Szerzetes vagyok, ez az identitásom, ám rugalmasnak kell lennem, és tudnom, éppen mi a feladatom. Mostanában a közelgő Szent Márton-év foglalkoztat, ennek szervezésére kaptam megbízást főapát úrtól.
Szent Márton a IV. század végén élt, akinek életrajzírójáról – Sulpicius Severusról – többet tudunk, mint magáról Szent Mártonról. Jó téma kutatásra és publikálásra, miközben a Szent Márton-év koordinátora vagyok Pannonhalmán, emellett a kulturális területek vezetője. Korábban öt évig a könyvtárunkat vezettem.

A monostor falai és a külvilág között mekkorának látja a távolságot? Korábban említést tett a kulturális aszkézisről. Mit ért ezen?
– Vonzó lenne részt venni a kulturális életben: eljárni az operába, hangversenyekre, múzeumokba, kiállításokra, könyvtárakba. Ugyanakkor ott a szerzetesközösség, a zsolozsma, amely hozzátartozik az életünkhöz. Egy monasztikus szerzetesközösség nem tud megmaradni a városban kulturális aszkézis nélkül. Nem csak munkaterületeink, hanem aszkézisünk formái is koronként változnak. Ez az, amit Szent Benedek a szerzetesi élet alakításának nevez. Ha szerzetesi életünkből kultúrértékek fakadnak, ezeket felkaroljuk, de elsősorban azt kell keresnünk, mit tudunk adni a világnak azzal, hogy Krisztushoz kapcsolódunk.

Nem öncélú lemondást jelent ez, hanem egy gazdagabb életre való nyitottságot…
– A pannonhalmi szerzetesközösség számos külső tevékenységet végez. Ennek hátterében a 2000-es évek elején belső dialóguskeresés indult. Kommunikációs tréningeket kezdeményezett főapát úr. Megtanultunk beszélni egymással.
A közösségben szembesülünk azzal, hogy befelé is folyamatosan építkezni kell, különben elszáguldanak mellettünk a tevékenységeink: a szuper jó iskola, a szuper jó major, a kiváló borászat, az étterem, a kolostori termékek – fontos egyensúlyt találnunk.

Boldognak érzi magát?
– Azt gondolom, a helyemen vagyok. Az iskolában azt tartom csodálatosnak, hogy rendkívül kreatívak lehetünk. Pannonhalma ebben a kreativitásban él, ahol a szerzetesi keretek között ott kell lennie az istenkeresés szabadságának. Ám nehéz egyensúly ez. Könnyen tűnhet gőgnek, távolságtartásnak, szabadosságnak. Ha pedig rosszul végezzük a dolgunkat, akkor az sokaknak fáj.
A boldogság nem jelenthet felszínességet. Annak mindig mélysége van, ha boldogság. A szerzetesélet nem hurráoptimizmus, nem olyan élet, ahol mindig minden rendben van. Amit Szent Benedek mond: közösségben, az apát és a Regula vezetésével követni Krisztust – mindez kihívást, sőt, olykor szenvedést is jelent; de abban is követjük Krisztust, hogy szembenézünk ezekkel a szenvedésekkel. A szerzetes tudja: a legnagyobb elhagyatottságában, a legnagyobb szenvedésében is találkozhat Krisztussal.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.