Nem mozdulatlan kőtömbként, filozófiai abszolút igazságként áll szemközt az emberrel, hanem meglepő, az ember akaratának és értelmének nem engedelmeskedő személyességében lép kapcsolatba velünk. Ez a legfontosabb következménye Isten személyességének: soha nem tudjuk őt kikutatni, létezését bebizonyítani saját akaratunkból. Csak akkor ismerhetjük meg, ha ezt ő is akarja. A hit személyek közötti viszony, s mint ilyen, dinamikus és élő. Jézus ezt mondja ki, amikor nagy hálaimájában így kiált fel: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked” (Lk 10,21). Isten elrejti vagy feltárja magát, s erről nem az ember dönt.
Mondhatjuk erre, persze, hogy a természetből vagy éppen az emberi szív belső valóságából eljuthatunk Isten valamiféle ismeretére. Gyönyörűen fogalmaz a Bölcsesség könyve: „Mert természettől balgák voltak mind az emberek, híjával voltak Isten ismeretének, s a látható tökéletességekből nem tudták felismerni azt, aki van, sem művei szemlélésekor nem ismerték fel a művészt” (Bölcs 13,1). Szent Pál pedig így ír: „Ami benne (Istenben) láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,20). Ám vigyázzunk, ez még nem az igazi hit. Isten erejét és isteni mivoltát fel lehet ismerni, ám attól még nem ismerjük meg őt a maga személyességében. Ahhoz valami többre van szükség.
Ugyancsak Pál írja: „A hit hallásból fakad” (Róm 10,17). De mit is kell meghallani? Pál a mondat második felében így fogalmaz: „a hallás pedig Krisztus tanításából” fakad. Istennek magának kell megszólalnia, hogy az ember ne csak felismerje a hatalmast, a végtelent, hanem hinni tudjon az irgalmasban, a jóságosban, a szeretőben. Ez az isteni megszólalás a zsidó-keresztény hit alaptapasztalata, amelyet kinyilatkoztatásnak nevezünk.
Ne higgyük, hogy Isten „megszólalása” okos tanítás, bölcs ige. A II. vatikáni zsinat szépségesen fogalmazza meg a kinyilatkoztatást a maga teljességében: „Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az »emberekhez küldött ember« tehát »Isten igéit mondja« (…) Ő egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, főként pedig halálával és a halálból való dicsőséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást” (Dei verbum, 4.).
Isten szóba áll velünk, egész lényével kimondja önmagát. Ahogyan egy ember sem csupán a szavaival, de tekintetével, gesztusaival, egész emberi valójával tárja fel, mutatja meg magát, ugyanúgy Isten is. Az Ószövetségben próféták szavával, tanításával tette ezt, az Újszövetségben pedig azáltal, hogy emberré lett, s emberként fordult az emberhez. Hinni ezért nem csupán a tanítás, hanem a teljes Jézus Krisztus befogadását jelenti. Ez pedig kaland, mert nemcsak értelmünket, de egész emberségünket magával ragadja.
