Néhány évvel ezelőtt halaszthatatlanná vált a templom külső felújítása. Egy vihar megbontotta a tetőzetet, hullott a vakolat, egyre megviseltebb arcot öltött az istenháza. A munkálatok elvégzése után a főváros pénztárában megmaradt valamennyi összeg. A templomnak ugyanis – mondja Osztie Zoltán plébános – mindig a főváros, korábbi elnevezéssel a székesfőváros volt a kegyura. „Mondhatjuk így: a kezdetektől a nemzet kincse volt a templom, s mi, az egyházközség a használói vagyunk. Ennek következtében – a jelenleg folyó régészeti kutatásra utalva megjegyzi – a bürokrácia nehézkessége miatt olykor nehezebben haladnak a munkák. A Budapesti Történeti Múzeum régészei és szakemberei mellett a műemléki hatóság, a tervtanács, a műemléki tanács sokszor különböző álláspontja és nézete között bizony nem könnyű előrehaladni.”
Az első keresztény templom építésének időpontját nem ismerjük. Annyi bizonyos, hogy amikor Gellért püspököt és társait a pogányok megtámadták a szemközti Gellért-hegyen, és a mélybe lökték őket 1046. szeptember 24-én, a templom már állt. Feljegyzések szerint valószínűsíthető, hogy Türingiai Lajos itt jegyezte el Árpádházi Szent Erzsébetet. Később, Mátyás király halála után II. Ulászló királyt itt iktatták be (ne tévesszük össze a koronázással) a magyar trónra. 1860. április 30-án a templomban állították fel gróf Széchenyi István gyászravatalát. Az egykorú újság így írt erről: „Pest lelkészeinek hosszú sora, teljes ornátusban, középütt Magyarország prímása, Scitovszky János, bíbornokjelvényeivel. Ő maga tartá a requiemet a nemzet halottja felett.”
1867. június 8-án Ferenc József császár Pest-Budára érkezett, hogy a Mátyás-templomban magyar királlyá koronázzák. A koronázási szertartás előtt itt, a belvárosi plébániatemplom előtt tett esküt arra, hogy megvédi az országot minden ellenségtől.
Nemzeti történelmünk megannyi epizódja kötődik e helyhez. De térjünk vissza a jelenbe, mielőtt leereszkednénk a templom belsejében a régészeti kutatóárokba.
Sokan föltették a kérdést a munkálatok megkezdése előtt, s később ugyancsak, amikor látták a templomhajóban tátongó mélységet: „Kellett-e ez nekünk, hogy szétdúltuk a templomot?”
Zoltán atya határozott igennel válaszol erre. „Nem szerettük volna, hogy a rendelkezésre álló maradványösszeg szétforgácsolódjék. Előbb-utóbb mindenképpen el kellett volna végezni a régészeti kutatást, hiszen olyan értékekről van szó, amelyek föltárása és bemutatása nemzeti érdek. Nem egy alkalommal láttam az amerikai turisták meglepett arcát, amikor az idegenvezető közölte velük, lábuk alatt sok ezer év történelme lapul…”
Eredetileg nem volt altemploma az építménynek. A barokk korban alakítottak ki egy kriptát, s most ezt a teret bővítik. „Az egyik részben meghitt hangulatú altemplom jön létre, ahol kisebb közösségek, kiszakadva az odakint dübörgő időből, átadhatják magukat az imádságnak. Ettől függetlenül kiállítótér is nyílik odalent. Legszebb értékeinket, amelyekből számos van – mondja némi büszkeséggel Zoltán atya –, ezen a helyen mutatjuk majd be. Bíboros atya a vizitáció alkalmával, látva ezeket az értékeket, elkülönített javunkra a közgyűjteményi támogatásból tízmillió forintot.”
Ennek az összegnek a felhasználásával tavaly restauráltatták legszebb értékeiket. Ilyenek például az 1700-as évekből való gyönyörű miseruhák, templomi zászlók, a textilművészet remekei. Helyreállították a régi faszobrokat, valamint a monstranciákat és kelyheket, illetve a múlt föld alól előkerült tárgyi nyomait. A kiállítótérben az imádkozó vagy éppen turista érdeklődésű látogató itt is, ott is gyönyörű értékekbe „botlik” majd bele. S szépen illeszkednek mindezekhez Józsa Judit modern egyházművészeti munkái.
„S ami nagyon fontos – hangsúlyozza Osztie Zoltán –, közösségi programjaink számára is használható helyiségek alakulnak ki.”
A feltárás tavaly májusban kezdődött el. Július 1-jével zárták be a templomot. Úgy tervezték, 2014 decemberére a fölső templomtér használhatóvá válik. „Azt reméljük, megkapjuk az állami támogatást, s a főváros anyagi erejével együtt 2015 végére elkészülhet a fölső templomtér.”
A Váci utcai Szent Mihály-templom tölti be addig a plébániatemplom szerepét. Hogyan fogadta ezt a közösség? – kérdezem Zoltán atyát.
„Sokan átjöttek oda, mások ellenben elmaradtak. Lelkipásztori szempontból figyelembe kell venni, hogy negyven kilométeres körzetből járnak hozzánk a hívő emberek. Közülük többen elmondták nekem, nem járnak egyelőre a Szent Mihály-templomba, mert ott kissé idegenül érzik magukat, a belvárosi templom az ő lelki otthonuk. S ezt meg kell érteni. Sokszor nemzedékek sora kapcsolódik ide, itt keresztelték már felmenőiket is, a nagyszülők, szülők is itt kötöttek házasságot. Szeretnének visszajönni, s akkor gyönyörűséges helyre léphetnek be. Ezzel együtt nem titkolom, némi aggodalommal gondolok arra, a templom elkészülte után hogyan lehet majd »visszacsalogatni« a hívő embereket.”
Az mindenesetre tény, egyháztörténeti szempontból és nemzeti múltunkat tekintve is egyedi és szinte felbecsülhetetlen értékeket rejt a templom.
A Budapesti Történeti Múzeum régésze, Kovács Eszter vezeti a feltárást. Leereszkedünk a közel négyméteres mélységbe. A múltba ásva tizennégy embernyomréteg került elő. „Már a bronzkorból, a kelta időszakból is találtunk leleteket. Régóta ismerjük a késő római tábort, de most előbukkantak egy korábbi római tábor nyomai is. Pontosan nem tudhatjuk, mikor épülhetett, elképzelhető, hogy valamikor az I–II. század táján. Pannónia meghódítása után nem sokkal a rómaiak kialakítottak itt egy hídfőállást. A hely fontos átkelőnek bizonyult a Dunán, valószínűleg emiatt telepedtek le itt több ezer év óta az emberek.”
A legkorábbi középkori réteg a XI–XII. századból való. Ebben az időben emelték a háromhajós, román stílusú templomot. Mindkét mellékapszisa félköríves záródású, a főszentély is félköríves. S látjuk a közel ezeresztendős köveket, falakat. Megérintem őket. Akkor is a hit, az ember számára legfontosabb életmozzanat, az élet csodája fölött érzett ámulat-kérdés – miért létezem, s hová vezet ez a létezés a halálon át? – mozgatta az embereket, s nyújtott erőt a templomépítéshez.
„A román kori templom, méreteit tekintve, jelentős építmény – folytatja Kovács Eszter. – A mai templom nyugati oldala, tehát a bejárat ugyanott állt, mint a mai homlokzat, a felmenő falak a szoborfülkéig őrzik a román kori mesterek keze munkáját. A jobb oldali toronyban nyolcméteres magasságig maradtak meg a korábbi falak. A középkori templom keleti záródása, a főszentély a mai templom áldoztatórácsánál került elő. Jáki, lébényi méretű és szépségű templomot kell elképzelnünk.”
Szinte „kötelességszerűen” kérdezek rá múltunk drámai napjaira, amelyek során épített örökségünk jelentős része elpusztult. S itt mi történt? „Talán meglepő, de a tatárjárás idejében nem szenvedett súlyos károkat a templom. Fölmenő falai mindenképpen álltak, esetleg a tetőzete égett le. Szükség volt a helyreállítására, de az épület továbbra is használatban maradt.”
Később – valamikor a XIV. században – a román kori templom szélességét meghagyva, bővítették a templomot. Akkor épült az a nagyméretű, gótikus szentély, amelyet ma is láthatunk. A déli oldalra sokszögzáródású kápolna került, később, a XV– XVI. század fordulóján oratóriumot építettek rá. Az északi oldalon a hasonló kápolna mellé négyszögletű sekrestyét kapcsoltak.
„A következő szakaszban épült a ma sekrestyeként használt, valószínűleg eredetileg kápolna funkcióval rendelkező helyiség, valamikor a XV. század elején. Ekkor az északi oldalon lévő sokszögzáródású kápolnát kiegyenesítették, s megkapta mai formáját.”
A legutolsó középkori építési időszak valószínűleg II. Ulászló (1490–1516) idejére tehető. Korábban úgy gondolták, Mátyás korában került sor újabb átalakításra, a legújabb kutatások alapján azonban inkább II. Ulászló idejét valószínűsítik. „Ekkor a mostani barokk kápolnasor szélességével bővítették a templomot dél és észak felé egyaránt, ekkor nyerte el mostani méretét az épület.” 1541: a törökök elfoglalták Budát. „A templomot néhány nap alatt dzsámivá alakították át, úgy tűnik, ez volt az első dzsámi Pesten.
A törökök, miután elfoglaltak egy várost, a főtemplomot azonnal átalakították, az lett a szultán dzsámija. Itt végezték a pénteki imádságot. Kihordták a berendezést, a freskókat lemeszelték, s megépítettek egy mihráb-fülkét. Ez mutatja minden török helyen Mekka irányát. Ebbe az irányba leborulva imádkoztak a muzulmánok.” A török korban is sor került jelentősebb építészeti átalakításra. A templom hajója súlyosan megsérült, a boltozatok beomlottak, az összedőlt templomrész anyagát fölhasználva a szentélyt lefalazták, s attól kezdve azt használták dzsámiként. A megmaradt romos terület valószínűleg dzsámiudvarként működhetett.
S már egyre följebb járunk a múlt-rétegek ismertetése során, egyre közelebb kerülünk korunkhoz. „A barokk átépítés – amikor a templom megkapta ma is látható külső megjelenését – 1725-ben kezdődött el, Pauer János György tervei alapján, egy tűzvészt követően. Sokat kellett javítani a homlokzaton, s ekkor emelték a gádorfalakat is.” A gádorfal a bazilikás rendszerű építkezésnél a főhajónak az oldalhajók fölé eső részét jelenti. Kialakult a mai templombelső. Hörger Antal munkája díszíti az akkori bejáratot, s a templom külső falát is, ahol Szent Flórián szobrát helyezték el. „A barokk templombelsőben keskeny boltozattraktusokat látunk, ugyanis a román kori traktusokhoz igazították a beosztásukat, annak ritmusát követik.”
A templom egyben temetkezési hely is. Arra nézve nem találtak nyomot a régészek, hogy királyok is temetkeztek volna ide. A hagyomány úgy tartja, ez a hely volt Gellért püspök első nyughelye. Később nemesi és városi előkelőségek szép számmal temetkeztek ide. Vécsey Károly, az aradi vértanú édesanyja is itt van eltemetve. Egymás mellett állnak az előkerült, ma már azonosíthatatlan csontmaradványokkal teli zsákok.
Mit láthat majd a látogató mindebből? Kovács Eszter a következőket mondja: „Kérdés, hogy amikor elérkezik a műemléki bemutatás ideje, miről döntenek úgy, hogy a közönség elé tárják. A műemléki tervtanács most határozza meg, mi az, ami elbontható, s mi az, amit meg kell őrizni. Mindenképpen ilyen a kéthelyiséges, fűtéscsatornával ellátott római kori épület. Megmaradnak a román kori templom falai és pillérei. Ezek hordozzák majd az újonnan kialakított altemplomot fedő vasbeton födém súlyát.” Eszembe jut múltat lenéző korunkban: nyugodtan támaszkodhatunk az eleink rakta kövekre – szellemi és lelki értelemben egyaránt.
Végül megállok egy érdekes látványnál: az egyik gótikus pillér alapozásába máglyaszerűen beépítették az elbontott román kori külső lábazat elemeit. Arra gondolok: így rakódik emberlétünk is az életek rétegeire, felelőtlenség kihúzni ezekből bármit is, mert a jelen összedőlésével fenyeget. S még valami jusson eszünkbe, ha majd az elkészült templomban járunk: a kő összetart, az ima megtart.
Fotó: Cser István
