A képek testi jelenléte
Fotó: Mészáros Ákos

 

Érdekes érzés kerített hatalmába: vajon sírjak vagy nevessek? Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudom, mit is kezdjek a látottakkal. A Nemzeti Galéria nemrég megnyílt, Bacon, Freud és a londoni iskola festészete című kiállításáról van szó. Hosszú évek óta írok és fényképezek, ajánlok olvasóinknak képző- és iparművészeti vagy fotográfiával kapcsolatos, figyelemre méltó kiállításokat. A budai Várban lévő galéria azonban most az érdekesebbek mellett olyan képeket is a látogatók elé tárt, amelyek olykor a jó ízlés határait feszegetik, vagy egyszerűen primitívnek hatnak. Éppen ezért ezt a mostani kiállítást csak azoknak ajánlom, akik nyitottak az extrém dolgokra, a kortárs művészet nemegyszer brutális témaválasztásaira, kifejezési formáira.
Azt már megértettük, hogy rég tovaszállt a klasszikus szépségeszmény. A XX. század tragikus eseményei, a világ változásai nyilvánvalóan nyomot hagytak a művészek lelkében is. (Persze mindig akadtak kivételek, akiket valahogyan elkerült a tragikum, mint például Szőnyi István művészetét, témaválasztásait. Mednyánszky viszont kifejezetten kérte magát a frontra, hogy első kézből juthasson élményekhez az I. világháborúban.) Semmi sem lehetett már olyan, mint 1914 előtt volt. Otto Dix, az első nagy háború túlélője például nem véletlenül látta a világot úgy, ahogyan korábban senki sem.
Persze az is érthető, hogy az objektív festői látásmód megváltozott az idők folyamán, egyre intimebbé vált. Az alkotók már nemcsak a látványos külsőt akarták ábrázolni, hanem érzelmeket is, a kifejezés hatásossága érdekében ezért megjelenik a művészek vásznain egyfajta érzékiség és felfokozott anyagszerűség. Kísérletezés figyelhető meg. A kortárs festők bátrabban térnek el a megszokottól, azt is mondhatnánk, hogy a kortárs művészethez mint­egy hozzátartozik a folyamatos útkeresés. Ezt láthatjuk itt is, a londoni iskola kiállításán. Fontos szerepe van a belső térnek, amely nem egyszerűen csak enteriőr, hanem egyfajta magánszféra, a képen szereplő modell otthona. Lucian Freud és Francis Bacon ennek a festői vonulatnak a legjelentősebb képviselői. Ők ketten és a Londonban élő társaik a II. világháború utáni festőnemzedék képviselői, akikben szintén nyomot hagyott ez a súlyos történelmi időszak.
A kiállításon láthatunk egy Giacometti-szobrot is, amely a magányosság kifejeződése. Francis Bacon is magányos, szorongó figurákat festett abban az időben, ezzel is kifejezve a háború pusztítása miatt kialakult veszteségérzetet. Az elnevezés – londoni iskola – első hallásra megtévesztő lehet a közönség számára, ugyan­is szó sincs semmiféle iskoláról. Ezek az alkotók Londonban élő festők voltak, akik néha találkoztak, kávéházban, kocsmában vagy bárhol, de iskolát semmiképpen sem alkottak. Emberi kapcsolatok, szakmai és baráti viszonyok sűrű hálózataként működött ez a társaság.
A fentiekben említettük az anyagszerűség hangsúlyozását. Ennek a végletekig felfokozott példája Frank Auerbach E. O. W. portréja I. (1960) című olajfestékhalmaza, amely szinte már plasztikává válik, és az összeállt, megszáradt festék szoborszerűen hat a nézőre. A nem éppen rokonszenves arc nehezen fedezhető fel a festményen. De nem ez az egyetlen erősen pasztózus kép a kiállításon. Auerbach másik alkotását is vastag festékréteg fedi, Oxford Street-i építkezés I. (1959–1960) a címe. A barnás tónusok a föld színeit idézik. Konkrétan nem nagyon lehet kivenni, hogy mi van a képen, inkább csak sejthetjük, hogy egy építkezés, amely a háború utáni években, Londonban is sok porral, piszokkal járt.
Az egész kiállítás emblematikus darabja a Leon Kossoff Christ Church, Spitalfields, reggel (1990) című képe. A bizarr módon ferdére festett templom és a körülötte ténfergő figurák elég primitívnek látszanak. Érzések ide vagy oda, ez a valószínűleg szép XVIII. századi templom itt, ebben a formában nem vonzó, még akkor sem, ha a festő ebben a városrészben született, és ő így látta. Individualista művészet ez a javából, az egzisztencializmus kora.
A Londonban működő társaság egy másik alkotója, az indiai származású Francis Newton Souza Keresztre feszítés, (1959) című festménye középpontjában Krisztus szenvedésektől megtört teste látható. A festő a nyugat-indiai katolikus tartományban, Goában született. Ő volt az egyik első indiai művész az ország függetlenségének kikiáltása utáni nemzedékből, aki sikeres pályát futott be az 1950-es évek Nagy-Britanniájában. A kép mellett ezt olvashatjuk magyarázatképpen: „Souza a gyötrődő fekete Krisztust ábrázoló képbe mind a vallási konfliktusokkal kapcsolatos személyes érzéseit, mind a fekete és fehér, keresztény és nem keresztény, kolonizált és kolonizáló társadalmak közötti kulturális feszültségeket belesűrítette.”
A fentiekben említett intim térre jó példa Michael Andrews Melanie és én úszunk (1978–1979) című képe, ahol egy természetes sziklamedencében fürdenek ketten. A kép alapja egy színes fotó volt, amelyet a festő egyik barátja készített 1976 nyarán. Itt egy kedves családi jelenetnek lehetünk tanúi.
A Nemzeti Galéria kiállításán egyedülálló módon egy botanikai kép is látható Lucian Freudtól, Két növény (1977–1980) címmel. Ezen a festményen a művész két növényt örökített meg aprólékos gondossággal. 1977-ben kezdte el festeni a képet, és három évig tartott, míg befejezte. „Vissza akartam adni a növekedésnek és a hervadásnak, a levelek előbújásának és elszáradásának valóságos, biológiai hűségű benyomását” – mondta művéről Freud. Lány kismacskával (1947) című képe groteszkségével hat ránk igazán: a kissé eszelős tekintetű lány mintha fojtogatná a szegény kis háziállatot. A szuggesztív, expresszionista ábrázolásra jó példa Freud Dohányzó fiú (1950–1951) című kisméretű festménye. Az összeráncolt képű srác mintha a gondolataiba merülne – ő a festő szomszédja volt abban az időben. Lucian Freud – aki Sigmund Freud unokája volt – itt kiállított képei közül ezek a kisméretűek a legérdekesebbek. Mindenképpen szólnak valamiről, ábrázolnak valamit, a modelleken keresztül történeteket mesél alkotójuk.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának utolsó terme meglepetéseket tartogat a látogató számára. Ahogyan a budapesti kiállítás társkurátora, Fehér Dávid mondta a tárlatvezetésen, itt végre bemutatkozik egy női festő, Paula Rego, aki rendkívüli alkotó. Egy hatalmas méretű pasztelltriptichon áll előttünk, amelynek címe Az eljegyzés, leckék, a hajóroncs Hogarth „Divatos házasság” című képe után (1999). A triptichont Hogarth-nak a londoni National Galle­ryben őrzött, 1743-ban készült festménycsoportja, a Marriage A-la-Mode inspirálta. A XVIII. századi mű a korszak felső társadalmi osztályainak szokásairól nyújt szatirikus képet: egy házasság, a megcsalás és a halál története. Rego Hogarth témáját a saját nézőpontjából dolgozta át: így fejezte ki a saját politikai nézeteit és figurázta ki a jelenkori társadalmat. A festőnő emberábrázolásokon és történetmesélésen keresztül igyekszik megragadni és elbeszélni a valóságot. Ő maga így fogalmazott: „Hiszen azért festünk, hogy az igazságtalanság ellen küzdjünk.”
„Ez a kiállítás a figurális festészetről szól – a modernizmus nem feltétlenül csak az absztrakt művészetet jelenti. Érdekes összevetés lenne, ha megnéznénk, hogy ugyanebben az időszakban, az 1950-es években mi történt Magyarországon, ahol szintén egy rendkívül burjánzó figurális festészeti miliő uralkodott, de teljesen más előjellel, más politikai és társadalmi kontextusban. Hihetetlenül érdekes volna összevetni ezt a két területet. Itt azonban nem csupán a figurális festészetről van szó, nem is pusztán a brit festészetről, hanem általában a festészetről. Ez a kiállítás az én olvasatomban arról szól, hogy mit jelent az anyag ellenállásával küzdeni, érzéki anyagi struktúrákat létrehozni. A képeket mint testeket felmutatni, a képek testi jelenlétét hangsúlyozni. A képek itt nem pusztán testeket ábrázolnak, hanem maguk is testekként jelennek meg a falakon, érzéki jelenlétként. Ez a jelenlét az, ami ennek a kiállításnak az intenzitását adja” – foglalta össze remekül a tárlat lényegét a társkurátor, Fehér Dávid.

(Akik ennél mélyebben is megismerkednének a modern művészet e kevéssé ismert vonulatával, és szívesen látnának olyan képeket, amelyek Magyarországon még nem voltak kiállítva, azok a Bacon, Freud és a londoni iskola festészete című tárlatot 2019. január 13-ig tekinthetik meg a Magyar Nemzeti Galéria A épületében.)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..