„A kép a festő lelki tartalmának képe”

A XIX. század végén és a XX. század elején sorra alakultak művészcsoportok, akik valamilyen közös cél érdekében társultak, kiállításokat is együtt szerveztek, sőt nagyon sokszor közel is laktak egymáshoz, amit aztán művésztelepnek neveztek.


   
A magyar modernizmus kezdeti időszaka is egy művészcsoporthoz köthető, nevezetesen a Nyolcaknak nevezett társasághoz. Berény Róbert, Cigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos csak egy pár évig dolgoztak együtt, vagy legalábbis együtt állítottak ki. A kiállítás koncepciója három évszám köré épül föl, 1909, 1911 és 1912. Három kiállítás – három bemutatkozás dátumai ezek. „Magyar vadak”-nak is szokták nevezni őket, a századelő francia festőinek nyomán. Cézanne és Matisse (fauves) képei hatottak rájuk igazán. Cézanne analitikus, a látottak szerkezetére koncentráló posztimpresszionista felfogása, míg Matisse spontán felrakott, csak tiszta színekkel festett képeinek hatása alatt bontakozott ki festői látásmódjuk.


   
Eleinte Kernstok Károly nyergesújfalui birtokán találkoztak, sokszor külön-külön fordultak meg ott témát keresve. Inspirációt jelentett a táj, a környező településeken lakó falusiak, és egymás munkái is. Márffy Ödön Nyergesi parasztlány című korai képe (1908) fejezi ki talán a legjobban, miért is hívták őket vadaknak. Mintha a festéket egyenesen a tubusból vitte volna föl a vászonra a festő, mindenfajta keverés nélkül, ami addig elképzelhetetlen volt. Ténylegesen vad színek ezek. Erőteljes zöldek, vörösek, lilák és sárgás színek vannak a vásznon. A kislány arcán, a szeme körül vörös foltok, sötét zöldes színű árnyékok látszanak, vakítóan sárga világító haj övezi a fejét. Lila színű kabát és ultramarin szoknya van a falusi modellen. A háttérben is a színek dominálnak, kevésbé kivehető formák, megint csak erőteljes vörösek, zöldek, narancsok látszanak. Elképzelhetjük, hogy az itt látható képek, ez az új festői látásmód mekkora vihart kavarhattak a századelőn, amikor még javában divat volt a naturalista, historikus irányzat és a hivatalosan is elfogadott akadémista stílus uralkodott szerte a hivatalos körökben. Gondoljuk csak meg, Benczúr Gyula Buda visszafoglalása című képe még csak ezután készült el; 1920-ban. Gyárfás Jenő Tetemrehívás című festményét is ebben az időben állították ki. Természetesen nagyrabecsüléssel említjük meg ezeket az utóbbi nagyságokat. Ők a magyar festészet igazi reprezentánsai, a századforduló méltán elismert nagyjai. De a világ halad, vagy ha jobban tetszik továbblép, és a fiatalok újat akarnak. Az akkori közönségnek ezekkel az újdonságokkal is szembe kellett néznie…


   
Sajnálatos módon nem maradt fenn erről a nyolc festőről semmilyen műtermi csoportkép, vagy akár egy összejövetelen készült fényképfelvétel sem. Más egyéb dokumentumból is csak keveset őriz az utókor. Kísérletező kedvű emberek voltak ők, vállalva az elutasítást, a meg nem értettséget is. Sokszor előfordult, hogy a saját vásznaikat is átfestették, elbizonytalanodva, vajon jó úton járnak-e. (Időnként mi is így vagyunk, amikor késik az elismerés, az odafigyelés életünk egyes szakaszaiban.)
   
Nyolc festő, nyolc habitus és nyolc művészi hozzáállás. A kiállításon láthatók Czigány Dezső Fehér kancsós csendéletei, bizarrnak ható önarcképei, a vörös és a zöld kiegészítő színeire építő olajfestményei 1909-ből, korabeli kritikusa egyszerűen csak „zöld hajú szörnyetegnek” nevezte a festőt. Berény Róbert és Kernstok Károly az 1919-es kommün és a külföldi emigráció után is a felszínen tudtak maradni és különböző pozíciókat töltöttek be.


   
Berény nemcsak mint festő bizonyult sikeresnek, hanem művészeti írónak sem volt akárki. Ahogy ő fogalmazta: „…a kozmoszt megölelni, karjaimban tartani…” „Mindent a színnel kifejezni.” „A kép a festő lelki tartalmának képe.” Ezzel meg is fogalmazta a lényeget: nemcsak a puszta látvány a fontos, hanem az érzések, amiket a motívumok kiváltanak belőlünk. Azért ilyenek a színek és formák, ahogy ők látták és ábrázolták azokat. Minden kezdeményezés, kísérleti időszak egyszer véget ér. Az 1920-as évek, a Horthy-korszak nem kedvezett a nyugati stílusú, avantgárde művészeti irányzatoknak, az akkori konzervatív tekintélyuralmi rendszer barokkos felfogása nem tűrte ezt az újító világszemléletet. Ezért aztán a magyar avantgárd „apostolának”, a művészeti közéletet is szervező Kassák Lajosnak maradt a feladat, hogy magányos harcosként a modern művészeti gondolkodást fenntartsa. Az 1950-es években a Nyolcak polgári jellegű ízlésvilágával nem tudtak mit kezdeni. A jelenkorban pedig, amelyet posztmodernnek szoktak emlegetni, sok minden együtt van, minden stílusnak lehet létjogosultsága, amire van igény, ami nem nélkülözi a magas művészi színvonalat.
   
(A kiállítás megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban 2011. szeptember 12-ig.)

 

Fotó: Szépművészeti Múzeum