Fotó: Lambert Attila
Borongós, bánatos idő volt ezen a májusi szerda délelőttön, mintha együtt búslakodott volna a természet azzal a 68 fogvatartottal, akik az ország 16 fegyintézetéből érkeztek lelki felfrissülésre a ferences kegyhelyre. Miközben a nyitó szentmisére várakoztunk, a Sopronkőhidán szolgáló börtönlelkész fölkereste az elítélteket, hogy az ő kéréseik, imáik hangozhassanak el a szertartáson. A két éven belül szabaduló, alacsony vagy közepes biztonsági kockázati besorolású, együttműködő, szabálykövető fogvatartottakhoz és kísérőikhez egy lengyel delegáció is csatlakozott, így az evangéliumot két nyelven olvasták fel.
„Szabaddá tette az Úr az ő népét” – így szólt a bevonulási ének. Beer Miklós köszöntője és szentbeszéde nem sokkal később rávilágított, hogy e szavak a rabok életére is igazak. A közelgő pünkösd ünnepére is utalva a váci főpásztor arról beszélt, hogy Isten elküldi a vigasztaló Szentlelket.
A fogvatartott helyzete a szabadulásról szól – fogalmazott a püspök. „Van egy rövidebb távú reménység számotokra: az, hogy az ember visszatér a szerettei közé, és újra felelősen tudja majd irányítani az életét. És van egy hosszabb távú reménység is: az, hogy Isten végleges jövőt készít nekünk a szeretetével.” Beer Miklós arra is rámutatott, hogy Isten teljes sorsközösséget vállalt velünk, hiszen „bűnössé”, elítéltté lett, halálraítéltként ölték meg a kereszten.
Nehezen hisszük el ezt, pedig erről szól a hitünk: Isten közénk jött, vállalta a sorsunkat, hogy mindnyájunk számára reményt adjon. Jézus Krisztus a bűnbocsánat és a remény jövőjét adta nekünk – hangsúlyozta a főpásztor.
„Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom!” – hangzott fel az egyik női rab ajkáról Jabéc kevéssé ismert imája a Krónikák könyvéből. Az egyik férfit alig lehetett hallani, úgy küszködött a könnyeivel. Egy fogvatartási szakember pedig azért fohászkodott, hogy mindig emberségesek tudjanak lenni az elítéltekkel. A jelenlévők könyörögtek a többi, mintegy húszezer börtönben levőért is.
A zarándoklat vége felé Andreával beszélgettem, aki szintén ott volt a könyörgők között. Ő azt kérte Istentől, ne vegye le a szemét róla. A negyvenes évei végén járó nő, aki október közepén hagyhatja el a börtönt, úgy érzi, az igazságszolgáltatás áldozata. Pénzügyi területen dolgozott, ő csak a munkáját végezte, és kellett valaki, aki elviszi a balhét – mondta. A börtönben töltött idő során alakult úgy az élete, hogy ma már mindent Istennel beszél meg. Azelőtt is hitt a pozitív gondolkodásban, a szeretetben, de rá kellett jönnie, ez nem elég. Úgy fogalmazott: Hiába hiszünk a szeretet törvényében, ha megjelenik az életünkben a félelem, mindent elveszítünk. „Lehet Isten nélkül élni az életünket, de így nem lesz elég kitartásunk, nem leszünk kősziklák. Ha viszont Istennel vagyunk, és ő munkálkodik bennünk, olyan dologra vagyunk képesek, amit korábban nem is gondoltunk volna magunkról” – mondta.
Andreát római katolikusnak keresztelték, de azelőtt soha nem gyakorolta a vallását. A megtapasztalt fájdalom hatására lett hívő, a rácsok mögött. Most az elsőáldozásra és a bérmálkozásra készül. Eddigi élete legnagyobb kríziseként élte meg, hogy amikor két évvel ezelőtt börtönbe került, magára kellett hagynia a tizenhat éves kislányát, akit egyedül nevelt. Ha ő nincs, talán ki sem bírta volna a börtönben töltött időt – véli. „Az embernek el kell jutnia egy olyan mélypontra, amikor úgy érzi, már nincs tovább. Nincs szomszéd, rokon, barát, nincs senki. Akkor eljön Isten. Nagyon sokszor halljuk ezt a hangot az életünk során, de nem vesszük komolyan.” Andrea biztos abban, hogy Isten előkészíti számára az utat, és szabadulása után olyan helyre kerül majd, ahol szolgálhat, segíthet. Korábban azt gondolta, idős már ahhoz, hogy valami újba kezdjen, de most úgy érzi, olyan, mint a libanoni cédrus: öregen is hozhat új hajtást.
Tapasztalataink szerint nem igaz, hogy a lelkipásztor és a pszichológus ugyanazt tudja nyújtani a börtönbüntetésüket töltőknek – szögezte le beszélgetésünkkor Baranyi Zsolt, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága Reintegrációs és Módszertani Főosztályának vezetője. Igenis vannak olyan fogvatartottak, akiknek a börtönlelkészek támogatására van szükségük, mert az egyházak olyasmit tudnak adni, amit más nem. Ennek a segítségnyújtásnak része, hogy a fogvatartottakat lelkileg fölkészítik a társadalomba való visszailleszkedésre, és az is, hogy a társadalmat, a környezetet érzékenyebbé teszik a börtönviselt ember befogadására. Így lehet valóban sikeres a reintegráció.
A börtönlelkészek és az önkéntes hívek börtönpasztorációt végeznek a már hívők körében, de missziós tevékenységet is ellátnak a nem hívő elítéltek meghallgatásán, lelki segítésén keresztül. Az országos fegyintézetekben alkalmazotti státuszban dolgozik börtönlelkész, a megyei fenntartású intézményekben bejáró lelkészek szolgálnak. Kellner Gergelytől, a büntetés-végrehajtás sajtósától azt is megtudtuk, hogy Hajdú Miklós sátoraljaújhelyi börtönlelkész kezdeményezésére – aki egyébként a fogvatartottak zarándoklatát is életre hívta – a zempléni település börtönében néhány hónapja kifejezetten vallásos témájú könyvtár nyílt, elsőként az országban.
Bán Zsolt Jónás a mátraverebély-szentkúti kegyhely szerzeteseinek egyike, s emellett a baracskai börtön lelkésze. Ebéd után ő mutatta be a templomot a zarándokoknak. Az egyháztörténeti és építészeti információk között egy-egy jól irányzott lelki gondolat is elhangzott. Beszélt például arról, hogy sokszor hamis képet látunk magunkról, olyat, mint amit régen a vidámpark elvarázsolt kastélyának tükrei mutattak rólunk. Elhisszük, hogy rosszak vagyunk, és hogy senki nem szeret minket, pedig ez csak az ördög ármánykodása, aki azt akarja, hogy ilyennek lássuk magunkat.
Az utolsóként megszólaló lelkipásztortól ezt a meghökkentő gondolatot hallhattuk: „Mindannyian voltatok már szentek, amikor jót tettetek, amikor örömadók tudtatok lenni. Van azonban egy probléma: két szent pillanatunk között még sok a szünet.” A szentségre törekvésről elmélkedő szolnoki börtönlelkész, Nagy Imre arról is beszélt, hogy Isten egymásra bízta a fogvatartottakat.
A szabadtérre tervezett lelki program a bizonytalan időjárás miatt a templom falai közé szorult, de az előadások végére már egészen derűs volt az idő. Így a rabok a börtönbe való visszatérés előtt még élvezhették kicsit viszonylagos szabadságukat: fölfedezhették a kegyhely különböző tereit, és vizet vehettek a szent kútból.
