Az Új Ember sem lehetett mindig a nyugalom oázisa. De az egyház szabadságáért vívott harcban, aztán a kommunista cenzúra, a nehéz anyagi gondok, a forradalom utáni betiltás hónapjai, majd a megalkuvásokkal is terhes túlélés gondjai ellenére a lap mindig megőrzött valamit családias közösségéből. Az olvasók ragaszkodó szeretete pedig különösen nagy erőt jelentett.
A hosszú élet titka persze a kiegyensúlyozott, munkás életben, a szellemi, közéleti nyitottságban, végül is azonban Isten akaratában rejlik. Az Új Ember ezért köszöntheti most nagy örömmel százesztendős munkatársát Pottyondy Zsófia, a köztiszteletben álló és szeretett Szofi néni személyében.
1947. március 30-án lépett a lap szolgálatába. Megteremtette az iratkezelést, kialakította a levelek iktatási rendjét, és főként a sajtóarchívumot, amely nélkül egyetlen szerkesztőség sem dolgozhat. A technikai fejlődés aztán lehetőséget teremtett ennek az archívumnak az elektronikus megőrzésére – részben még ezt a munkát is maga irányíthatta. A gyűjtemény számos olyan anyagot is tartalmaz, amelyek az évtizedek során fontos egyháztörténeti dokumentummá értek, s közülük nem egy kizárólag az Új Ember archívumában lelhető fel. Szofi néni életműve már csak emiatt is különösen jelentős.
A folyamatosan bővülő könyv- és dokumentumtár rendben tartása, megőrzése egyre sokasodó feladatot jelentett Szofi néni számára. De ő ennél is jóval többet adott az Új Ember munkatársainak és a világnak. Nemcsak művelt, de intelligens szemléletével beszélgetőtársa tudott lenni az idősebb és a fiatalabb munkatársaknak egyaránt. Máig megmaradt közéleti érdeklődése, s nagy tapasztalata, emberismerete ellenére sem keseredett meg életérzése. Persze ő sem mosolyog mindig felhőtlenül, mégis: nemcsak fényképein őrizzük mosolyát, bátorító, szellemes mondatait. Amikor egy katolikus szerkesztőség is erősen figyelem és tűz alatt tartott volt a diktatúrában, ő becsületesen, egyenes gerinccel élt és dolgozott.
Bevallom, nagyon hiányzik. Évek óta nem jár be a szerkesztőségbe, de még mindig nem szoktuk meg a hiányát. Volna miről szót váltani, eszmét cserélni, szörnyülködni, vagy akár jót kacagni.
Nem folytatom az őszinte elismerő szavakat. Mert bármily őszinték, mégis csupán szavak. Hiába, ez a mesterségünk. Folyamodjunk inkább Istenhez, aki a Szeretet, s aki – ha majd eljön az ideje – életünk minden szeretetből fakadó tettét magában teszi teljessé. Ez hát a titok: az élet, a hosszú élet titkának is a feloldása!
