1950-ben piliscsabai házukból társaival együtt Zircre internálták. A ciszterci kolostorban tizenhét szerzetesrend tagjait zsúfolták össze. „Ötvennégy napig tartózkodtam ott. Élveztük a liturgiát, részt vettünk a zsolozsmán, s mentettük a ciszterciek csodálatos könyvtárát. Csomagoltuk a könyveket, amelyek egy részét titokban befalazták.” Majd Ilona nővér így folytatja: „Endrédy Vendel apát úr gyakran utazott Budapestre, akkoriban folytak az úgynevezett »tárgyalások« az állam és az egyház között. Egyre szomorúbban tért haza, s elmondta, mindinkább szorul a hurok a nyakunk körül.” Szeptemberben közölték velük, mindenki oda menjen, ahová tud. A nővér néhány napra visszatérhetett zugligeti házukba, majd meghívta a korábbról már ismert pilisvörösvári lelkipásztor, Marloch István. „Sorkoszton voltam: minden este más-más sváb családhoz jártam vacsorázni. Díszítettem a templomot, foglalkozhattam a gyerekekkel is. Pilisvörösvár kiesett Budapest látóköréből, nemigen zavartak ott bennünket.” Tudta, hosszabb ideig tart majd a számkivetett állapot. A hitoktatást is teljesen visszaszorítják. „Úgy éltem addig, hogy a hitet szeretném terjeszteni. Közben sokan megkerestek, szeretnék gyermeküket hittanra taníttatni, de még templomba se merik elengedni őket.” Budapestre költözött, egy Fadrusz utcai albérletbe. „Ettől kezdve a Móricz Zsigmond körtér környéke lett a »tanyám«.” Takarítónői állást vállalt az egyházmegyei ostyaellátó vállalatnál. Kétszáz forint volt a fizetése. A fele elment lakbérre, a másik feléből élt. „A körtér sarkán volt a népbüfé, mindennap ott ebédeltem. Vágytam arra, egyszer kétforintos ebédet ehessem, de mindig csak az egyhúszasra telt.” A hajnalban végzett munka után különböző lakásokon hittant tanított a gyerekeknek. Ugyanakkor a tartományfőnöknő hozzá irányította a szerzetességre készülő fiatalokat. „1967. december tizenkettedikén délután még órám volt az egyik családnál Krisztinavárosban, s amikor kiléptem az épületből, öt férfi állt a közelben, nyitott ernyővel a havazásban. Rossz érzéssel töltött el, mert addig is gyakran követtek, sőt, többször berendeltek a Gyorskocsi utcába.” A kihallgatók főképpen a hozzá járó fiatal szerzetesnövendékekről és a családokról faggatták. „Mindig azt válaszoltam: semmi tilosat nem cselekszem, a hivatásom szerint járok el.” „Bűnéül” rótták fel, hogy más rendtársaihoz hasonlóan, teológiai tanulmányokat folytatott. A korábban államosított s megszüntetett hitoktatóképző tanárainál vizsgázott, „letartóztatásomig pedig Kiss Csongor ferences atyához jártam továbbképzésre. Emiatt is behívtak az ávóra, ahol megrovást kaptam.” A forradalom idején, a rádióban elhangzott felhívás nyomán, a közeli Karolina úton lévő vérellátóban jelentkezett önkéntes munkára. „A parlamenti sortűz után sok sebesültet vittek oda. Szomorú látvány volt: a véres testeken alig lehetett megkülönböztetni, hol a fej és hol a kéz…” A forradalom leverése után továbbra is járta a lakásokat, fogadta a szerzetességre készülő fiatalokat, illetve azokat, akik időközben már nővérek lettek. Aztán 1967. december 12-én tartóztatták. A Gyorskocsi utcába vitték, hatvan napig tartott a kihallgatás. Hitoktatással és szerzetesrend fenntartásával vádolták. A Markó utcában közbűntényesek, főleg prostituáltak közé került. „Megszerettek engem, én is őket, hiszen ők is az Úr teremtményei. Mondták nekem: olyan furcsának találnak engem, erre azt válaszoltam: én is titeket. Sokat imádkoztam értük akkoriban, s azóta is.” A tárgyaláson hét hónapi szabadságvesztésre ítélték, amelynek jelentős részét addigra már letöltötte. Annyira lefogyott, hogy a hátralévő időt a tököli rabkórházban töltötte. „Huszonöten feküdtünk egy kórteremben, köztük három gyilkos asszony. Egyikük zavart elmeállapotában megölte négyéves kislányát: levágta a fejét. A nővérek figyelmeztettek minket, ne beszéljünk előtte gyerekekről. De néhányan nem tartották be ezt, erre idegroham tört ki az asszonyon, széttörte és dobálta az éjjeliszekrény műkő lapját… Az ajtó zárva volt… csöngettünk. Injekcióval lecsillapították, majd megkérdezték, ki vállalkozik, hogy éjszakára magáncellába menjen vele. Jelentkeztem. Egész idő alatt együtt imádkoztunk, ettől nagyon megnyugodott. Végül megszólalt: szeretné meggyónni a tettét, nem tudta, mit cselekszik… Azt mondtam neki: indítsa fel a tökéletes bánatot…” 1968 május végén szabadult. Szállásadója megbetegedett, két hónapig ápolta halála előtt. Másik helyet kellett keresnie. „Akkoriban már valamivel szabadabban lehetett templomba járni, s éreztem, a korábbi tempóban nem folytathatom az életemet.” A véletlen – véletlen? – összehozta egy orvosnővel, aki beajánlotta segédápolónőnek az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. „Nehezen vett fel az intézetvezető főnővér, hiszen még rendőrségi felügyelet alatt álltam.”
A Völgy utcában lévő részlegbe került. Később munka mellett elvégezte a hároméves szakápolói tanfolyamot. Az esti órákban közeli ismerősöknél tovább folytatta a hitoktatást. „Több családdal máig tartom a kapcsolatot. A gyerekek felnőttek, főorvosok és más, szép állásokat betöltő emberek lettek belőlük.” Négy évet töltött a Völgy utcában, közben megismerte a pszichiátriai klinika vezetőjét, Juhász Pál professzort. Ő hívta át magához, miután Ilona nővér a család szabadsága idején édesanyját gondozta. „1985-ig dolgoztam a klinikán, illetve az odatartozó Nap utcai rendelőben, ahol Tringer László professzor volt a főnököm.” Közben a Lánchíd utcában, egy eltartási szerződés révén önálló lakáshoz jutott. „1990 után nem tudtam azonnal visszatérni a rendbe, mert combnyaktörésem s az azt követő több műtét akadályozott ebben.” Amikor azonban már járni tudott, naponta felkereste a közeli Batthyány téren lévő vak fiatalok otthonát, ahol a tanulóknak felolvasta a tananyagot. „Végül 1996-ban költöztem be, költöztem vissza Váci utcai házunkba” – mondja mosolyogva zugligeti szobájában, ahol nyolcvannyolc évesen is fiatalos derűvel idézi fel élettörténetét. „Ilyen egyszerű volt…”
