A hitetlen ember magánya

Persze a világ – mint Dosztojevszkijtől tudjuk – lehet bármilyen borzalmas, akkor sem felelős a kegyelemnélküliségért, mert az csak belőlünk, a mi lelkünkből fakadhat. Krisztus ott él, és a magány ellentéte, az Istennel való szeretetkapcsolat, mely emberi kapcsolatainkat is meghatározza, bennünk létezik, nem a világban. Ez adja e furcsa lény, az ember még furcsább jellemzőjét: méltóságát.
A méltóság elvesztése és a magány a legfontosabb modern kori tapasztalat. Kehlmann, a fiatal német írózseni meglepő könnyedséggel, eredetiséggel tárja fel újra a regényirodalom e régi vezértémáit. Olykor azt hihetnénk, nem is erről van szó – két bogaras tudós életrajza A világ fölmérése című regényben, egy furcsa család krízise az F-ben, kallódó emberek néhány motívumszállal összefonva a Hírnév című novellafüzérben. Szórakoztató és elgondolkodtató művek. Kehlmann hangvétele alapvetően ironikus; legszimpatikusabb vonása az, hogy iróniája nem hideg, hősei leginkább esendőségükben őrzik az említett méltóságot. A paradoxon működik: a lealacsonyodás, emberi lépték tartja felszínen őket, éppen nélküle lennének igazán, tragikusan nevetségesek.
A világ fölmérése című regényben Humboldt fel akarja térképezni, le akarja írni a világot; istentelen küldetése lenyűgöző, de természetesen nevetséges. A könyv másik főhőse, Gauss, a matematikus véleménye szerint is így van ez, akinek elég egy íróasztal és a saját elméje, hogy kiszámolja, amit Humboldt a lábával lépne le. A matematika Isten nyelve, ahogy Einstein mondta; végessé, azaz pokolivá a saját léptékünk ráerőltetésével tehetjük a földet, ez Humboldt tévedése. Míg a matematika a végtelent igyekszik valamiként leírni, Gauss ajtókat keres a végtelenre. Lenyűgöző, egzotikus életükből (Kehlmann varázslatából, ahogyan őket és korukat ábrázolja), mely számukra börtönnek tűnik, mindketten a jövőbe vágynak, amikor a tudomány már mindent megoldott.
Az egyik legpusztítóbb felvetés az – mint utólag kiderült –, hogy a tudomány majd mindent megold. A jövő, a mi fejlett korunk, mely tagadhatatlanul kényelmesebb, a Hírnévben és az F-ben zápfogaival lassan őrli a hősöket. A Hírnév az individualizmus vágyott bálványáról szól, de a novellák nem állnak meg itt: széles palettát adnak a különböző karakterek lelkéről és modern helyzeteik abszurditásáról, a csúcspontban talán Kehlmann iróniájának újabb kedves bizonyítékával, az író karakterével, akinek történeteiben a karakterek életre kelnek, és visszaszájalnak teremtőjüknek. Annak a személynek, aki zsarnokian kényszerítené őket egy maga által kreált létezésre. Az F című regényben is vállaltan etikai hulla az író apa, aki gyermekkorukban otthagyja két házasságból származó fiait, hogy teljes mértékben az alkotásnak éljen. Sikeres is lesz, témái felkavarják a modern társadalmat: a létezés értelmetlensége és az előttünk élt generációk létezésének ugyanazon értelmetlensége mint látlelet nyűgözi le olvasók millióit. Az emberi lépték valóban lenyűgöző a maga módján: a regény egy fejezete – amit mintha nem is Kehlmann, hanem író hőse írt volna – egy fordított, időben visszafelé haladó utazás az apák sorsának létráján: igazi irodalmi tűzijáték. A felszabadító kiábrándultság csúcsa pedig az író apa fia, akiből katolikus pap lesz, és aki – mint egyes szám első személyű narrációjából kiderül – nem képes hinni Istenben, bármennyire is szeretne.
Rendkívül érdekes ez a karakter, kiváltképp egy hívő számára. Gyakran elkönyveljük az istenhitet olyasminek, ami minden emberi lényben működik, aki legfeljebb tagadja. Itt azonban egészen mással találkozunk. Kik vagyunk mi, hogy ez ügyben döntsünk, hogy azt higgyük: képesek vagyunk minden emberbe belelátni? Erre csak Isten képes, és nekünk jó egy ilyen példázat a hiányzó hitű emberről mint „mesehősről”, mert segít mélyen magunkba nézni, ami spirituális higiéniánkhoz elengedhetetlen.
A fiatal pap személyisége megnyerő. Jó emberről van szó, Kehlmann kesernyés humorral festi le abszurd léthelyzetét, a szerző iróniája mögött elemi bátorság és lényegkereső igyekezet fedezhető fel. Az író apa másik két fia, egy ikerpár tagjai szintén a modern sodródás allegóriái: az egyik egy megőrült pénzember, a másik pedig festőművész, aki az alkotásról és annak a világgal való abszurd kapcsolatáról tanít meg nekünk egyet s mást.
Kehlmann világhíre indokolt; könnyedsége, humora és szórakoztató utaztatása mögött a legfontosabb problémák tárulnak fel elemi erővel. Legfőképpen a hitetlen ember magányossága és egy üres világhoz való igazodás lehetetlenségének kudarcai. Érdekes tanulmányok számunkra arról, milyen lenne, ha üres lenne a világ.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..