Aki Jézussal dolgozik
Fotó: Kissimon István

 

Lépten-nyomon válságról beszélünk gazdasági, erkölcsi és társadalmi tekintetben egyaránt. Hogyan építhet közösséget az egyház napjainkban?
– Nehéz erről beszélni, mert a közösségépítés nagyon egyszerű, ugyanakkor nagy hitet igényel. Ha komolyan vesszük Krisztus tanításait – főként a szeretetkapcsolatra vonatkozókat –, akkor csupán azok életre váltásával is közösséget építünk. Ennek példájával szembesültem fiatal papként, Római tanulmányaim idején, amikor találkoztam a Fokoláre mozgalommal, amelynek közösségeiben úgy éltek együtt emberek, ahogyan arról a szociológia álmodik. Ám ott nem szociológiai vagy csoportdinamikai meggondolások alapján születnek a közösségek, hanem az emberek a kölcsönös szeretetben való életre törekednek. Ötvenévi papságom alatt azt tapasztaltam, hogy ott gyümölcsöző a plébánia, ahol a legelső cél az evangéliumra épített élet, illetve az ebből fakadó közösségi lét kialakítása.

Hogyan működhet ez a gyakorlatban?
– Kezdődhet azzal, hogy a lelkipásztor testvéri kapcsolatot alakít ki a munkatársaival. Ennek egyik módja például, hogy a munkamegbeszéléseken nemcsak a szűken vett fel­adatokról esik szó, hanem az emberek megosztják egymással azt, ami a lelkükben van. Plébánosi éveim során nemegyszer fordult elő, hogy egy-egy ilyen alkalommal valaki elmondta, ha éppen nem érezte jól magát, vagy nagy öröm érte. Így osztoztunk egymás életében ahelyett, hogy csak kipipáltuk volna a kötelezettségeket, és mindenki ment volna a dolgára. Tudom, hogy nehéz bármire is időt szánni akkor, amikor egy-egy papra rengeteg hívő jut, sok esetben egyik faluból rohan a másikba. Ennek ellenére személyes kapcsolatok nélkül – akármilyen szorgalmasan végezzük a kötelességeinket – „elkopik mellőlünk az egyház”. Jézus példával jár előttünk ebben is: mindössze három éve volt nyilvános működésére, mégsem csupán „világméretű feladatainak” élt. Bár emberek ezrei hallgatták, ő elsődlegesnek tartotta a kapcsolat ápolását tanítványaival.

Mi az oka annak, hogy nem minden plébánián élő a közösség?
– Saját magam és közösséget építő paptársaim közös tapasztalata, hogy nem szabad folyton „grandiózus megoldásokra” törekedni, hanem el kell kezdeni egyenként szeretni a híveket. Az első cél, hogy kialakuljon a közösség belső magja, a munkatársak csapata. Ha már létezik egy ilyen, akkor az egyre többeket hív meg a jézusi szeretetre. Megtapasztaltuk ezt hívő testvéreimmel a káposztásmegyeri plébánián, ahol huszonöt évig éltem. Az ateistának indult lakótelepen kezdetben csupán néhány vallásgyakorló hívő élt. Velük határoztuk el, hogy Jézus szeretetét valósítjuk meg magunk között, abban a hitben, hogy igaz az, amit a Mester megígért: „arról fognak megismerni titeket, hogy szeretitek egymást”(Jn 13,35). Ahogy erősödött köztünk a szeretet, úgy valósult meg az ígéret. A környezetünkben élők egyre többen kezdték keresni Istent, és jutottak el a hithez. Az évek során a kis csoport létszáma több mint tízszeresére növekedett, sok felnőtt és fiatal megtérése által. Ugyanezt a folyamatot látom több magyar plébánián, amelyeket az evangélium iránt elkötelezett papok vezetnek.

Milyen az a közösségi lét, „amelyre a szociológia is vágyik”?
– Az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományok új megközelítésben fogalmazták meg, milyen fontos szerepük van az egyén és a közösség fejlődésében a csoporton belüli személyes kapcsolatoknak. Ezek jótékony és gazdaságilag is érzékelhető hatását a kapitalista intézmények is felismerték. Tapasztalták, hogy ha a munkahelyeken utasítások, rendelkezések helyett az emberi kapcsolatokból kiindulva osztják meg a munkát, akkor növekszik a teljesítmény. Ilyen, testvéries csoportról álmodik a szociológiai irodalom is, a „civil társadalom” közösségi szerveződéseiről, melyeknek létrehozására elsősorban az egyházakat tartják hivatottnak és képesnek. Ferenc pápa több helyütt ír arról, hogy a plébániának olyan családdá kell válnia, amely megöleli a magányosan érkező, megfáradt embert. Persze a hiteles szeretet azt is jelenti, hogy a szomszéddal, a boltossal is egymásra odafigyelő viszonyt ápolunk. A közösség építése során elkerülhetetlenül megjelennek nehézségek is. Ezek legyőzéséhez pedig útjelző és támpont csak a keresztre szegezett és feltámadott Krisztus lehet. Egyedül a vele való találkozás által lesznek képesek az emberek továbbra is szeretni embertársaikat, és jóval győzni le a rosszat.

Hogyan valósítható meg mindez a hétköznapokban?
– Aligha van emberi társulás, ahol minden csupa derű, amelyben nincs jelen a fájdalom. Nem létezik olyan plébánia, ahol ne jelennének meg problémák: hiúság, hatalomvágy, önzés. Ezeket a lelkipásztornak kell egyensúlyban tartania a rábízott helyen, melynek elsősorban nem logisztikája, hanem sokkal inkább misztikája van: egy klubot a csoportdinamika eszközeivel is lehet vezetni, de az élő egyházi közösség csak a krisztusi szeretet megélése által jön létre.

Miben tud változni az egyén, a család annak érdekében, hogy a társadalom egésze is épüljön?
– Ez az egyik legfontosabb kérdés, mivel a társadalom legkisebb élő sejtje a család. Ha egy férfi és egy nő vállalja a személyes felelősséget, akkor kezdődhet el az igazi házasság, kiegyensúlyozott légkörben felnövő gyermekekkel. Egy ilyen családnak nem szabad bezárkóznia, elszigetelődnie, hanem meg kell hívnia másokat, példát adva a teljes élet lehetőségére. Így válhatnak magjává egy plébániának és kovászává a társadalomnak. Az itteni, máriabesnyői családcsoportokban is azt tapasztalom, hogy a tagok egymásnak nyújtanak vonzó példát. Ez a működés a szociológia felől nézve is leírható, de Isten révén még gyümölcsözőbb a hatása.

Sajnos az ország számos településén nem ezt tapasztalják a hívők. Mit tehetnek azok a családok, amelyek közösségre vágynak?
– A házasfeleknek először is megújult lélekkel kell egymás felé fordulniuk. Útmutatást jelenthet a közösségre vágyó családoknak, hogy próbáljanak meg bekapcsolódni valamelyik számukra elérhető családmozgalomba. Rengeteg olyan csoport létezik, amelyben lelkiséget és modellt kaphatnak.

Mit tud kezdeni a kereszténység nagy családja az „egyénieskedéssel”, a hitben való válogatással?
– Az ember személyiségfejlődésében leginkább a kamaszkorra jellemző ez a magatartás: a serdülő gyereket csak szeretni lehet, nem szabad erőszakkal megváltoztatni. Ugyan­így a szekták ellen is az élő, lángoló közösség nyújtja a legnagyobb védelmet. Minél kevésbé lángoló egy közösség, annál gyengébben képes megtartani a tagjait, és megvédeni őket a hit terén „válogató”, de közösségi életükben nemegyszer jól működő csoportoktól. A gyümölcsöző plébániákat arról lehet megismerni, hogy létszámban és lelkiekben is növekednek. Sajnos a mai egyházi csoportok többségében csökken a hívők száma.

A hívők számának fogyatkozása a városra vagy a vidékre jellemző inkább?
– A mai Magyarországon szociológiailag a várost stabilabbnak látjuk, mint a falut. A falvakból kikopott a hagyományos vallásosság, és ami maradt, az nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa a híveket, főleg nem a fiatalokat. Budapesten az utóbbi évtizedekben nem csökkent a vallásosság, és a családok nagyobb arányban járnak templomba, mint vidéken. Ahol a városi vallásosság elindult, ott stabilnak mutatkozik, mert gyakran személyes döntés áll mögötte.

Tudna erre példát mondani?
– A plébánia a „közösségek közössége”, azaz több kis csoportból álló szerveződés. Az egyház ma ezt tartja ideálisnak. Egy százfős csoportban általában senki sem érzi jól magát, nem tud szorosabb kapcsolatokat kiépíteni. Egy tíz-tizenöt fős társaságban ezzel szemben már igen. Káposztásmegyeren a legtöbb felnőtt a plébánia valamelyik kis csoportjához tartozott, ezek biztosították az együttműködő légkört. Akkor működik jól egy egyházi közösség, ha a benne élők kapcsolatban állnak egymással, és nem csak elmennek a misére, aztán pedig hazatérnek.

Mi tarthatja össze az említett kis csoportokat, mikroközösségeket?
– Ideális esetben a plébánia egyes csoportjainak vezetői jelen vannak a képviselő-testületben, és együtt hozzák meg a döntéseket. Káposztásmegyeren például nagypénteken a keresztút tizennégy stációjából a plébánia tizennégy közössége vállalt egyet-egyet. De a különféle liturgikus eseményeken, a misén, a szentségimádáson is hasonlóan kreatívan vettek részt, mindenkinek megvolt a szerepe, a feladata. Akinek jut teendő, az „érdekeltté válik” a közös cél elérésében. Összetartó erő az együtt végzett munka mellett a közös imádság és a lelki élet is.

Melyek voltak az életében azok a pillanatok, amikor úgy érezte, hogy a papi hivatása kiteljesedik?
– Egész életemben ezt a beteljesülést éltem meg, mégis döntő időszak volt a papságom hatodik éve, amikor találkoztam a Fokoláre mozgalommal, amelyben az evangélium közösségben való megélését tapasztaltam. Mindig is ezt kerestem. Miközben szociológiát tanultam, felismertem, hogy a Fokoláréban nemcsak álmodnak valamiről – mint az egyetemen –, hanem a hétköznapokban meg is élik azt. A kiteljesedést hozó pillanatok számomra visszatérően a szenvedés által jöttek létre: hisz ezekben még nagyobb bizonyossággal kellett átadnom magamat Jézusnak. Ő pedig mindig szeretettel válaszolt, és mélyebb hitre, szeretetre vezetett.

Hogyan tekint vissza az ötven év papi szolgálatra?
– Végtelen hálával. Öt testvérem közül hozzám szólt – mondhatom, váratlanul – a Jóisten, amit jómagam és családom is örömmel fogadtunk. Ma is azt érzem, hogy sehol másutt nem tudtam volna annyit tenni, mint a lelkek szolgálatában, akár falun, akár tanyán vagy városban éltem. Ezzel együtt mindenhol tudtam, hogy a termés legfontosabb része nem látható. Mert „más vet, és más arat”. Aranymisém ünneplésekor mégis rendkívüli kegyelemként élhettem meg, hogy egykori plébániáim hívei visszahívtak, és azt láttam, hogy valamikori ifjúsági közösségeim tagjai ma is a plébániák élő, éltető személyei. Aki Jézussal dolgozik, gyakran csodálatos vetéseket lát kivirágozni a lelkekben. És utólag azt is megéli, hogy sokszor az eredménytelenség is eredmény. Ha mind­ezt el tudom fogadni Jézus által, akkor vagyok igazán boldog lelkipásztor.