Munkánk során fájdalmasan szembesülünk azzal újra és újra, hogy azt a képet, amelyet a családról az egyház megfogalmaz, mennyire nem tudjuk átadni, életre váltani. Az első istenképet a család adja, a hit bölcsője a család, az egyház alapsejtje – a szülők az emberi tolmácsai Istennek, ők az első „könyvek”, amelyekből megismerheti a felnövekvő generáció: miért jó élni, miért jó Istennel élni, milyen gazdagság jár a hittel, mi az értelme, melyek a vele járó felelősségeinket.
S a szülőket ki készíti fel folyamatosan erre a nagy feladatra? A jegyesoktatáskor a szerelem, a házasság vonatkozásában tisztázni kell a hit kérdéseit, miközben a gyermeknevelés kevesebb teret kap. A fiataloknak ezzel kapcsolatban is jól kellene látniuk, mire mondanak igent az oltárnál.
A kommunizmus évtizedeiben a vallási élet egyre inkább az ünnepek szép szertartásaihoz kötődött, s kevésbé azok értelméhez, s az így fokozatosan kiüresedő – igazi hit nélküli – vallásosságtól elfordultak a következő generációk, már családostul hagyva figyelmen kívül az egyház szervezetét. Gyakorlatilag tömegek teljesen vagy részben hiányos hitmodellel nőttek fel. A rendszerváltás után a hitoktatás a történelmi egyházi – még meglévő – hagyományokon próbált elindulni, az iskolai hitoktatás lett az elsődleges terület. Mára ez kevésnek bizonyul, s a plébániai közösségekre tevékenyen építő felnőtt és családos hittanra égető szükség van. Ahol a katekumenátus – hitéletbe való bevezetés, befogadó csoport – intézményét komolyan veszik, ott tud a közösség igazán gazdagodni létszámban, elkötelezettségben.
Alapvető hitérzék ugyan sok szülőben van, de a hittartalmak nélkül alkalmatlanná válnak még az alapvető keresztényi életre is, nemhogy a még nehezebb nevelési kötelességekre. Egyik napról a másikra élünk, s megfeledkezünk a hit perspektívájáról: a szülők lehetősége és kötelessége, hogy gyermekeik felé közvetítsék a mennyei Atya szeretetét, méltóságát, az örök élet vágyát.
Beszélgetésünk során egy személyes tapasztalatomról is megkérdeztem Fogassy Juditot: – Egy gyónásom során rám pirított a lelkipásztor: nem szabad ráhagynom kamasz gyerekeimre, ha nem szeretnek hittanra járni, hanem sürgősen keressek valami módot, nehogy kimaradjanak a hitre nevelés szervezett formáiból. Gyermekeim – látva elszántságomat, amellyel a hittant a legfontosabb tárgynak neveztem – eztán kezdték komolyan venni hitük fejlesztését. Egyikük továbbra is eljárt az iskolai hittanra – sőt, társait is erre biztatva nem szűnt meg az a csoport -, másik bakfisom pedig egy távolabbi plébánia diákjaihoz tudott csatlakozni, akikkel az ügyes hitoktató vezetésével nagyon sokat beszélgetnek sajátos problémáikról a hit fényében. Belegondoltam, ez mennyire nehéz lett volna, ha nem a főváros gazdag lehetőségei közül tudunk válogatni.
– Valóban nehezebb az ifjúsági pasztoráció vidéken – mondja Fogassy Judit. – Eleve kis számban élnek egy-egy településen a fiatalok, és sajátos, korukból fakadó igényük, hogy szeretnek nagyobb létszámú összejöveteleken megerősödni önbizalmukban és egyházhoz tartozásukban. Összevont regionális ifjúsági csoportok tudnának ezen segíteni, ahol a plébánosok, katekéták, szülők, mozgalmak, lelkiségek összefogása például kéthetente gyakorlatias, változatos programot – filmvetítések, randitanácsok, konfliktuskezelés, tabutémák, nemi tisztaságra nevelés, bibliodráma – biztosíthat a beszélgetésekhez.
A hitben még gyenge lábakon álló szülők megszólítása lehetséges az ifjúsági pasztorációval párhuzamosan: például szülői értekezletek, családos hittancsoportok beindításával.
Hány szülő nem veszi észre az apró vagy nagyobb jeleket? Vagy történetesen nincs gyóntatója, aki figyelmeztesse a felelősségére. Ha elviszi is gyermekét a szentségvételre, a misékre, mégsem válik családi életformává a hit. A szentségek mélyebb vállalása és a liturgikus év íve is segít előrejutni a hitben, a szenvedés értelmének meglátásában, a feltámadás megtapasztalásában, apróbb feltámadásainkban: a bűnből, a téves irányból, a rossz szokásokból.
Sok plébános elveszíti kedvét, ha kezdeti szervezési próbálkozásai kevés eredményt hoznak, pedig a hívő családokkal együtt kellene keresni a módokat, hogyan lehet missziós szemlélettel fejleszteni a környezetünkben a katekézist és a katekumenátust.
