Ciprián püspök az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Nagyon nehéz időben lett az észak-afrikai egyház vezetője. Előkelő karthágói család fia volt, ügyvéd és a retorika tanára lett. Pap barátja hatására megtért, és 246 húsvétján megkeresztelkedett. Katekumenként tisztasági fogadalmat tett, vagyona jelentős részét eladta, és a pénzt szétosztotta a szegények között. Donatus püspök pappá szentelte.
248-ban, Donatus halála után minden tiltakozása ellenére megválasztották a város püspökének. Mivel Karthágó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett.
Alig vette át a püspökséget, Decius üldözni kezdte az egyházat. A császár a birodalom ellenségeinek tekintette és ki akarta irtani a keresztényeket. Az üldözés elsősorban a papság ellen irányult. 250-ben a császár rendeletet bocsátott ki, amely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be az állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.
Ciprián úgy látta, nem szabad magára hagynia a közösséget azzal, hogy mindjárt másnap vértanú lesz, ezért elmenekült, és egy éven át rejtőzött a környéken. Az üldözés következtében a hívők sorai megritkultak: sokan voltak olyanok, akik megrettentek a rájuk váró szenvedésektől, és bemutatták a kötelező áldozatot. Sokaknak pedig sikerült igazolást szerezniük az áldozatbemutatásról, anélkül hogy valóban megtették volna.
Azok száma, akik megtagadták a hitüket, oly nagy volt, hogy visszafogadásuk később komoly kérdés elé állította az egyházat, sőt szakadás oka is lett. Ciprián a visszatérőkre komoly vezeklést rótt ki. Egyik diakónusa, Felicissimus viszont úgy vélte, hogy a püspök nem elég szigorú, és 252-ben egy Fortunatus nevű pap személyében ellenpüspököt is állítottak a városban.
A római egyházban ebben az időben szintén belső viszályok dúltak, és az ellenpápa, Novatianus támogatói közül néhányan Karthágóba utaztak, ahol ők egy második ellenpüspököt választottak a fanatikus Maximus pap személyében. Ciprián eleinte türelemmel és szeretettel próbálta meggyőzni ellenfeleit, de nem jutott semmire. Ekkor zsinatot hívott össze, és kiközösítette őket. Ugyanezen a zsinaton úgy határoztak, hogy a hittagadók, ha újabb üldözés törne ki, vagy életveszélybe kerülnének, akkor is megáldozhatnak, ha még nem telt volna le a kiszabott vezeklési idő.
252 és 254 között pestis dúlt a Római Birodalomban, és Észak-Afrikában is sokan meghaltak e betegségben. Ciprián bölcs körültekintéssel szervezte meg a betegápolást és a bajbajutottak megsegítését. A járványért sokan a keresztényeket tették felelőssé, mert a római istenek büntetésének vélték.
Amikor Gallus császár 252-ben újabb keresztényellenes rendeletet adott ki, Ciprián kinyilvánította: a hittagadók vezeklési ideje befejeződött, ismét áldozhatnak, hogy „a következő harcra jól fölkészülhessenek”.
Kornél pápa vértanúsága (252) után heves véleménykülönbség támadt a birodalom két központja, Róma és Karthágó, István pápa és Ciprián között. A vita az eretnekségből megtértek keresztségének érvényessége körül lángolt föl. Ciprián és az összes afrikai püspök ugyanis újra megkeresztelte az eretnekségből megtérőket, hiszen úgy ítélték meg, hogy korábbi a keresztség – mivel távtanításokból eredt – érvénytelen. A pápa nem helyeselte ezt a gyakorlatot.
257-ben Valerianus császár újabb üldözési hullámot indított el. Ciprián az elsők között volt, akiket 257. augusztus 30-án Aspasius Paternus prokonzul elé állítottak. Száműzetésre ítélték. Töretlen erővel folytatta munkáját. A hagyomány szerint azonban tudta, milyen sors vár rá: egy álom révén tudomására jutott, hogy Krisztus vértanújává kell lennie.
258 nyarán Valerianus ismét kiadta a keresztényüldöző rendeletet, sőt súlyosbított rajta. Ciprián pedig, annak jeléül, hogy bármikor kész a halálra, nem hagyta el házát. Hamarosan letartóztatták, majd lefejezték.
