A hét szentje – október 30.

Marcellus századosként szolgált a Tingisben (ma: Tanger) állomásozó császári hadseregben. Mivel Diocletianus császár alatt bizonyos csoportok számára kötelező volt a katonai szolgálat, valószínű, hogy nem a saját akaratából lett katona és tiszt. Mint keresztényt már a fölesketés pogány vallási formája is nehéz helyzetbe hozta. A katonákat továbbá kötelezték a kultuszrendezvényeken, a nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig vallási jellegűek, sőt végső soron bálványimádások voltak.
Amíg az illetékes felettes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint Marcellus, távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Némely keresztény tisztek más kiutat találtak: helyettest fizettek, aki az ő képviseletükben ellátta a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával. De ez nem mindig volt lehetséges. Diocletianus 297-ben, a manicheusok elleni ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott bennük, és követésüket bűntettnek minősítette.
298. július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek – mint a Római Birodalomban mindenütt – részt kellett venniük a Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett ünnepségen. Ez kultuszrendezvény volt az istenné nyilvánított császárok számára, akik fölvették a iovius (Jupiter fia) és herculeus (Herkules fia) címet, ennek megfelelően pedig isteni tisztelet illette meg őket.
Marcellusnak ezen a napon kikerülhetetlenül szembe kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy mint kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt venni a császárok istenítésében, ezért nyíltan elmondta prefektusának, hogy nem lehet jelen – felettese szemet hunyt. Ám egy héttel később, bizonyára az ünnepélyes zárórendezvény alkalmával, Marcellus nyíltan is szembeszegült.
Később elővezették, és a vád képviselője ezt mondta: „Marcellus reguláris századosi szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.” Amikor Marcellust a kivégzésre vezették, így szólt az elöljáróhoz: „Agricolanus, Isten áldjon meg!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..