Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus Egyházunkban nyolchetente énekeljük a következő liturgikus énekünket: „Te vagy az én erősségem, Uram, te az én hatalmam, te vagy az én Istenem, te az én örvendezésem! Ki az Atya keblét el nem hagytad, és meglátogattad a mi szegénységünket” (8. hangú kánon). Folytatásában Habakuk prófétáról van szó, nem a naimi ifjúról. Mégis csodálatosan összefoglalja a pünkösd utáni 20. vasárnap evangéliumának tartalmát (Lk 7,11–16), amely az özvegy egyetlen fiának feltámasztásáról szól. A csúcspont mindkét esetben ugyanaz: Meglátogatta Isten az ő népét, meglátogatta a mi szegénységünket.
Meglátogatta Isten az ő népét: elsőként azt láthatjuk, hogy erősnek és hatalmasnak mutatkozott Jézus, amint az énekünk mondja. Az evangélium pedig arról tudósít, hogy Jézusnak elég volt odalépnie a koporsóhoz, megérintenie, és kimondania a feltámasztás szavait. Az erős és hatalmas Isten közeledik az ember felé a legnagyobb elesettségében is. Olyankor is, amikor emberi elgondolás szerint már minden összeomlott, amikor már semmi reménység nincs, amikor már a halál vette át az uralmat. Ámde Jézus erősebb! Meg meri érinteni a koporsót (Lk 7,14), noha a törvény értelmében tudja, hogy az, aki halottat érint, hét napra tisztátalanná válik (Szám 19,11). Ő, „a Törvény betöltője”, hatalmasabb a Törvénynél, hogy az embernek vigaszt adjon (de nem azért, hogy a Törvény megszegésére buzdítson).
Meglátogatta Isten az ő népét: a következő mozzanatban Jézus istenségének megnyilvánulását tapasztaljuk. Így énekelünk róla: „Te vagy az én Istenem.” Az evangéliumban pedig azt olvassuk, hogy Jézus megszólalt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” (Lk 7,14) Olyan erős és hatalmas volt a szava, mint a teremtés hajnalán elhangzott isteni szó: „Legyen” (Ter 1,3), és lett világosság, aztán pedig az egész teremtett világ. Ez az isteni erő kellett az ifjúnak a földi életbe való visszahívásához is, amikor ember már nem tudott segíteni. Az Atya keblét el nem hagyó Jézus az Atyával egylényegű Istennek mutatkozott, amikor emberszeretetből végbevitte a csodáját. Milyen biztató ez számunkra! Mindig számíthatunk isteni segítségére.
Meglátogatta Isten az ő népét: örvendezve tapasztalhatjuk meg ezt. Énekünk meg is fogalmazza: „te vagy az én örvendezésem”. Jézus egyszerűen mondta az asszonynak: „Ne sírj!” (Lk 7,14) Csupán egy vigasztaló mondat ez, de már benne rejtőzik, amit a Jairus leányát siratóknak mondott: „Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik” (Lk 8,52). Ám még ennél is több van benne. Jézus feltámadásának vigasztaló öröme, amivel Mária Magdolnától kérdezte: „Miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15) Liturgikus énekünk is ezt fejezi ki. A síró kenethozó asszonyoknak mondta az angyal: „a kesergés ideje elmúlt, ne sírjatok, de a föltámadást az apostoloknak hirdessétek”. Azt csak elképzelni tudjuk, hogyan örvendezhetett a naimi özvegy, amikor élve kapta vissza egyetlen fiát.
A naimi emberek magasztalták Istent, aki meglátogatta a népét (Lk 7,16). Ismerjük fel, hogy minket is meglátogat, és magasztaljuk őt mi is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..