Vazul a kappadókiai Cézáreában (ma Kayseri) született, amely a IV. században jelentős kulturális központ volt. Előkelő, generációk óta keresztény családból származott. Egészsége fiatalon meggyengült, és a betegség végigkísérte egész életét.
Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak a tanulmányainak éljen. Az iskolát Cézáreában kezdte – itt kezdődött életre szóló barátsága Nazianzi Gergellyel –, majd Konstantinápolyban folytatta, és Athénben fejezte be. Széles körű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Tanulmányai befejezése után hazatért. A közéletben ragyogó pályafutás állt előtte, ő azonban elutasította a különböző tisztségekre szóló ajánlatokat, megkeresztelkedett, majd nem sokkal később szerzetes lett.
Szerzetesi szabályokat fogalmazott, amelyek gerincét a fegyelem, az engedelmesség, az imádság és a munka alkotta. Regulája a mai napig meghatározza a keleti szerzetesi közösségek, kolostorok életét, de Szent Benedek közvetítésével sok nyugati rend életében is jelen van. A sivatagi remeték gyakorlatával szemben ez az életmód bőséges teret nyújtott a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának.
Vazul a püspöke kísérőjeként részt vett a 360-as konstantinápolyi zsinaton (nem összekeverendő az I. konstantinápolyi zsinattal, amely nevével ellentétben később volt, 381-ben, azonban jelentősebb, mert egyetemes zsinat). Az akkori kiforratlan helyzetről tanúskodik, hogy ekkor Vazul még az ariánusok oldalán állt, nem sokkal később azonban elfogadta a nikaiai zsinat (325) tanítását. 364-ben pappá szentelték, püspöke halála után, 370-ben pedig ő lett Cézárea főpásztora.
Hamar népszerű lett egyházmegyéjében. Nem csupán azért, mert szelíd szigorral ügyelt az egyházfegyelemre, és felszámolta a botrányokat, hanem mert szószólója lett a társadalom peremére szorultaknak. Jótékonysági intézményeket, ingyenkonyhákat hozott létre, amelyek a nem keresztény rászorulók előtt is nyitva álltak. A szükséget látva végül szociális központot alapított, amelyben szálláshelyek, kórházak kaptak helyet, illetve ez volt a „segélyszervezetek” anyaintézménye is.
Korának szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy, a világi hatalom jelent az Egyház számára. Teljes erejével, nagy műveltségét latba vetve síkra szállt az Egyház egységéért és békéjéért. Legfőbb törekvése az volt, hogy a híveket elvezesse az isteni titok imádására – ezt tartotta a hittudomány legfőbb céljának. A görög egyházatyák közül Vazul az első irodalmi értelemben vett képzett szónok – több száz ránk maradt levele tanúskodik erről.
Bár ő már nem érhette meg, fáradozásai meghozták gyümölcsüket: halála után két évvel a konstantinápolyi egyetemes zsinaton azt a teológiát fogadták el, amit ő is képviselt.
