A hét szentje

Egy sokgyermekes család utolsó gyermekeként született. Korán árvaságra jutott, nélkülözésekkel töltötte ifjúkorát. Később egyik bátyja, Damianus segítette, aki időközben Ravenna főpapja lett, és felismerte testvére különleges értelmi képességeit. Péter hamarosan jártasságra tett szert a kánonjog és a teológia területén. Eleinte Ravennában, majd Faenzában, végül Pármában folytatta tanulmányait. Huszon­öt éves korára már híres pármai és ravennai tanárként ismerték.
1035 körül remeteségbe vonult a Gubbio melletti Fonte Avellenában. Novíciusként és szerzetesként is olyan buzgó volt az önsanyargatásban, hogy egészsége megromlott. Felépülése után a többi szerzetes tanítójának nevezték ki, majd a szomszédos monostorok vezetői kérésére remeteközösségeik tanítója is lett. Fonte Avellanába való visszatérése után priorja megtette utódjává; 1043-tól haláláig töltötte be az elöljárói tisztséget.
A kolostori, azaz monasztikus élet és az egyház reformjának buzgó híveként szigorú fegyelmet vezetett be. Noha kolostora magányában élt, figyelemmel kísérte az egyház életének alakulását. Kapcsolatba lépett III. Henrik császárral, és jelen volt Rómában, mikor II. Kele­men pápa megkoronázta Henriket és hitvesét, Ágnest. 1047 januárjában részt vett a La­te­ránban tartott zsinaton, ahol dekrétumokat adtak ki a szimónia ellen. Ezt követően visszatért kolostorába, ahol 1050 körül Liber Gomorr­hianus címmel maró értekezést írt az egyházi kicsapongásokról.
1057-ben Ostia bíboros püspöke és Gubbio apostoli adminisztrátora lett. Az új bíboros nemsokára buzdító levelet írt a többi bíborosnak, melyben figyelmeztette őket, hogy járjanak jó példával a hívek előtt.
1059-ben II. Miklós pápa Milánóba küldte, ahol teljes nyíltsággal árulták az egyházi javadalmakat. A milánói papság romlottabb része ekkor lázadást szított, azt állítva, hogy a szentszéknek nincs joghatósága Milánó fölött. Péter bátran szembeszállt velük a város katedrálisában, és olyan meggyőző erővel bizonyította a szentszék hatáskörét, hogy végül minden párt alávetette magát bíráskodásának.
1061 júliusában II. Miklós meghalt, ami újabb szakadáshoz vezetett. Péter segítséget nyújtott II. Sándor pápának a II. Honorius (Cadalus) ellenpápával folytatott küzdelemben is. Az ellenpápát győzködte, hogy mondjon le igényéről, de nem járt eredménnyel. Végül II. Anno kölni érsek és Németország régense zsinatot hívott össze Augsburgba, ahol a Péter által elkészített és ott felolvasott irat nyomán II. Sándort támogató döntés született.
1063-ban a pápa zsinatot hívott össze Rómába, ahol Pétert megbízták, hogy közvetítsen a clunyi apátság és a maconi püspök közötti viszályban; 1067-ben Firenzébe ment, ahol döntőbíróként szolgált a püspök és a vallam­bro­sai szerzetesek vitájában.
1069-ben ismét útra kelt az Alpokon túlra, és a frankfurti gyűlésen rávette IV. Henrik császárt, hogy ne váljon el feleségétől, Bertától.
1072 elején Ravennába indult, amelynek lakói egyházi átok alatt álltak, mivel korábban II. Honorius ellenpápát támogatták. Péter fel­adata az volt, hogy megbékítse a város lakóit a szentszékkel. Ravenna felé tartó útján azonban belázasodott, s Faenza mellett, a Santa Maria degli Angeli (ma: Santa Maria Vecchia) kolostorban meghalt. Földi maradványai a faenzai katedrálisban nyugszanak.
Dante Isteni színjátékában a Paradicsom legmagasabb szférájába helyezve ábrázolta őt, mint Assisi Szent Ferenc elődjét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..