A régi fotók tanúsága szerint szép párt alkottak, s a tekintetükön látszik, hogy komolyan gondolták a fogadalmat: „őt el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan semmiféle bajában”. Így lett, így van. Legyen így!
Minden házasság más és más. Hiszen ki tudna tanácsot adni abban, hogyan legyünk kedvesek a párunkhoz? Ki mondhatná meg, mik a titkos gondolatai, amelyeket ki kellene találnunk, hogy a gyülekező viharfelhők eltűnjenek, s újra tiszta legyen az ég? Egy bizonyos: nemcsak szerelem és szeretet, de türelem, empátia és jó adag humor is szükséges a boldog házassághoz. És persze az, ami a legnehezebb: időnként el kell ismernünk, hogy kudarcot vallottunk, hogy valamit rosszul csináltunk. Ha képesek vagyunk bocsánatot kérni és a bocsánatot elfogadni, ha belátjuk, hogy tökéletlenül is tökéletesen szerethetők vagyunk, akkor nyert ügyünk van. Valami ilyesfélét éreztem a Parázsló ősz című regény olvastán, amely A házasság négy évszaka című Gary Chapman-köteten alapuló regénysorozat harmadik darabja (a Tavaszi történet és a Nyári szellő után). Ősszel a lélek talán hajlamosabb a depresszióra, a sötét gondolatokra, de ilyenkor is léteznek kapaszkodók…
A regénybeli Idill városában lakó idős házaspár, Charlie és Esther majdnem ötven éve házasok, mégis sok meglepetést tartogat számukra az élet, a gondviselés. A nem éppen mintagyerek Pete és a fodrász Patsy kapcsolata újabb fordulatot vesz. Veszélybe kerül Ashley és Brad házassága is. A könyv olvastán számunkra talán idegen, mégis ismerős világ tárul fel. A szokások ugyan különböznek, de az érzelmek nem. És az is ugyanaz, akihez tétova fohászainkat küldjük…
(Gary Chapman–Catherine Palmer: Parázsló ősz. Budapest, 2011, Harmat Kiadó)
