A gyermekek királya

A lengyel parlament két okból nyilvánította Janusz Korczak-emlékévvé az idei esztendőt: októberben lesz száz éve, hogy a XX. század egyik legnagyobb hatású pedagógusa Varsóban megalapította legendássá vált árvaházát, valamint augusztusban volt hetven éve, hogy intézménye kis lakóival mártírhalált halt a treblinkai megsemmisítő táborban.


Ám ki is volt ő? Henryk Goldszmit néven született 1878-ban Varsóban, egy lengyel öntudatúvá lett zsidó értelmiségi családban. Az orvosi egyetemen szerzett diplomát, és már huszonévesen mély meggyőződéssel vallotta: a testi gyógyítás nem lehetséges a lélek gyógyítása nélkül. Elítélően szemlélte kora iskolai módszereit – úgy gondolta, hogy a felnőttek kötelességüknek tartották ugyan a gyermekek ellátását, de nem vették őket emberszámba, nem tisztelték a jövő nemzedékét. Meggyőződése volt, hogy a gyermek sajátos világát minden tanárnak figyelembe kell vennie: az elsők között tűzte zászlajára a gyermeki jogokat.

1910-ben a Zsidó Árvasegélyező Társaság a korabeli szörnyű állapotok miatt elhatározta: új árvaházat alapít. A két évvel később megnyílt intézmény, a Dom Sierot (vagy ahogy kis lakói hamarosan emlegették, a Mi Otthonunk) kialakítását és vezetését Korczakra bízták. A házirendet az önkormányzatiság, a demokrácia elvei alapján alakította ki, a munka, a tanulás és főként az önnevelés szellemében. Hét évvel később fő nevelői célkitűzését e szavakkal fogalmazta meg: „Mi csak egy dolgot adunk nektek: vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz; vágyat az őszinteség és az igazság iránt.” Korczak egész pedagógiai módszerét arra alapozta: a gyerekekkel szemben nem követeléseket kell támasztani, hanem alaposan meg kell ismerni őket, mert csak így lehet eredményesen nevelni és képezni őket. A gyermek joga a tiszteletre című munkájában így fogalmazott: „Amikor egy gyermekkel játszom vagy beszélgetek, összefonódik az én életemnek és az ő életének két egyformán érett pillanata. Amikor gyerekcsoporttal vagyok együtt, egy pillanatra mindig köszöntök és elbúcsúztatok közülük egyet a pillantásommal, a mosolyommal.” Az árvaház igazgatójaként a felnőttek és a gyerekek együttélésének új modelljét alakította ki, amely a családi légkör megteremtésén alapult. A legfontosabb elv a másik személyiségének őszinte tisztelete volt. Korczak az ember magányosságát életkorokhoz kötötte, s pedagógiai értekezéseiben külön tárgyalta a gyermekek, a fiatalok és az öregek magányát. A Dom Sierotnak belső használatra készült újságja is volt, amelyet maguk a növendékek írtak és szerkesztettek; alapításakor Korczak terjedelmes tanulmányban, húsz érvet felsorakoztatva fejtette ki, miért nagyszerű foglalatosság egy gyerek számára az újságkészítés.

Gyakorlati nevelői munkássága mellett Korczak kitűnő író is volt. 1918-ban fejezte be első pedagógiai művét, Hogyan szeressük a gyermeket? címmel. Válogatott írásai szülőhazájában négy vaskos kötetben jelentek meg – sokat alkotott és sokféle műfajban: tanulmányt, cikket, mesét, novellát, színdarabot, naplót, emlékiratot, s tette mindezt árvaházi munkája és különféle rádiós és egyéb közszereplései mellett, nyilván éjjelente, olvasólámpa fényénél. Munkássága elismeréseként a Lengyel Irodalmi Akadémia 1937-ben aranykoszorús íróvá avatta.

Életét végül a legszigorúbb értelemben a gyakorlati pedagógiának szentelte: 1942-ben, az otthon lakóinak elhurcolásakor tudatosan osztozott szerettei sorsában. Májustól élete utolsó három hónapját a varsói gettóban töltötte, ahol lehetősége szerint naplójegyzeteket készített. Azokban a hetekben határozta el, hogy semmiképpen sem hagyja magukra kis védenceit – pedig könnyűszerrel megmenekülhetett volna. Egy befolyásos ismerőse felajánlotta, hogy hamis papírokkal külföldre viszi, és nemzetközi tudományos ismertsége révén bármelyik semleges országban kivárhatta volna a világháború végét. Testét augusztus folyamán nyelte el örökre a treblinkai haláltábor pokla.