A főparancs (Mt 22,34–40)

A másodikat pedig a harmadik mózesi könyvből: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” Mintha az „első és legfőbb” parancsolatot nem lehetne önmagában teljesíteni, helyesen értelmezni. De talán ez megfordítva is igaz: a felebaráti szeretet az istenszeretet égboltja alatt rendeződik.

Sokan felfigyeltek arra, hogy a kettős főparancs mögött mintha egy harmadik is meghúzódnék. Isten azt is elvárja tőlünk, hogy önmagunkat szeressük.

Ez talán magától értetődő? Eszünkbe jut Kosztolányi verse, amellyel halálos betegségében feleségéhez fordult: „Én nem szerettem önmagamat soha. / De te szerettél. Egyszerű és igaz / jóságod oly gyors, lángoló volt, / hogy utolértél.” (Februári óda)
Lehet, hogy valaki valóban nem szereti önmagát? Nem érzi jól magát a bőrében? Úgy találja, hogy ő inkább megvetésre, mint szeretetre méltó? Úgy látszik, igen. Még azt is gyaníthatjuk, hogy manapság nem kevesen küszködnek ilyenféle érzésekkel. Ebből a feneketlen nyomorúságból egyedül az emelheti ki az embert, ha megtapasztalja, hogy valaki – csodák csodája – mégis, igazán szereti őt.

Lehet valakit parancsolattal felszólítani a szeretetre? Aligha. Talán a bibliai szeretetparancs nem is parancs a szó köznapi értelmében. A Bibliában (a törvényben) vannak valódi parancsok, de a legfőbb, a legelső parancs valójában inkább buzdítás, bátorítás, meghívás. És előzménye egy tapasztalat vagy legalább egy hír: hogy minket szeretnek. Az vár tőlünk szeretetet, az biztat arra, hogy szeressük, s ezt a hozzá emelkedő szeretetet tegyük életünk alaptörvényévé, aki maga is szeret minket. A legeslegelső „parancs”, hogy hagyjuk magunkat szeretni, vegyük észre, fogadjuk el, hogy szeretnek. Emberek is: talán olykor ügyetlenül, mégis váratlanul, ajándékként, valódi szeretettel. De ugyanígy maga az Isten is. Ha ezt észrevesszük, elfogadjuk, ha bízni igyekszünk benne, akkor viszonzásképpen bennünk is megszületik és feltisztul az a szeretet, amelyre a két főparancs hívogat.