A fohászok

A fohászok tehát párbeszédjellegűek; felépítésük igen hasonlít a szentmisében szokásos egyetemes könyörgésekéhez: az imádságot vezető kezdi a közbenjáró imák sorozatát, ezt követi egy megismétlendő invokáció, amellyel a közösség „megtámogatja” az egyes kéréseket, vagyis válaszol rájuk (a misében ez a „Kérünk téged, hallgass meg minket!”), majd következnek a szándékok. A fohászok lezárása tulajdonképpen maga a miatyánk, a zsolozsma következő szerkezeti egysége (a reggeli és az esti dicséretben), amely a hívő ember számára minden imaszándék legteljesebb és leghívőbb összefoglalása. A kérések összeállításában fontos szerepet játszott, hogy „a kérésekhez csatlakozzék Isten dicsérete: fölségének megvallása vagy az üdvösségtörténet felidézése” (Általános rendelkezések az imaórák liturgiájához, 185.). Az esti dicséretben az utolsó kérés mindig az elhunytak lelkiüdvéért hangzik el. „Háromféle módon lehet a fohászokat végezni: a pap vagy egy segédkező mind a két részt előimádkozza, amire a közösség a nem változó formulával válaszol, vagy minden egyes fohász után szent csend következik, vagy pedig a pap, illetve a segédkező előterjeszti a fohász első részét, és az egybegyűltek annak második részével válaszolnak” (193.). A fohászok a következő „imaszándék-területeket” ölelik fel: „az egyház és annak rendjei, a világi vezetők, a szegények, a betegek, a szenvedők, az egész világra nehezedő gondok” (187.). Szokás és megengedett – akár közösségi, akár egyéni zsolozsmázáskor –, hogy a „hivatalos sorozatot” követően az imádkozók egyéni, személyes intenciókat is csatoljanak a kérésekhez.