Harangozó Bertalan kormánymegbízott „a szolidaritásra és a keresztény identitás fontosságára” hívta fel a figyelmet. Majthényi László, a Vas megyei közgyűlés elnöke azt emelte ki, hogy Szombathely tíz éve csatlakozott a Szent Márton kulturális útvonalhoz. Dejcsics Konrád a pannonhalmi főapátság képviseletében rámutatott, hogy „Szent Márton személye megosztó volt”. A korabeli politika és az egyházi vezetés is elutasította, ám napjainkra „összeköt egyháziakat és világiakat; összekapcsolja Szombathelyt és Pannonhalmát”. Köszöntőjében Veres András szombathelyi megyés püspök is ehhez a gondolathoz csatlakozott. Szent Márton „megosztó volt, azaz kész volt nemcsak mindenét, hanem önmagát is odaadni”. Jel volt, amelynek ellene mondottak. Ő volt az első, akit nem vértanúsága, hanem életszentsége miatt avattak szentté. „Minél inkább megismerjük korát, kultúráját, a korabeli szellemiséget, annál nagyobb az esély arra, hogy személye követőkre talál” – mondta a megyés püspök.
Sághy Marianne a Szentírás és Sulpicius Severus Szent Márton-életrajzának elemeit vetette össze egymással. A keresztény hagyományban szent volt az Írás, szent volt maga a szöveg is, sőt az írás folyamata is. A szerző az üdvösségre vezető utak egyikén járt. A késő ókori hagiográfia az Írás szakrális, nemritkán mágikus alkalmazását is jelentette. A szent Krisztus követője, életrajza pedig a Biblia aktualizálása. Szerzője az írás által maga is megszentelődhet és üdvözülhet. Ilyen okból írta meg Sulpicius Severus (363–425) Szent Márton élete című művét.
Severus a 390-es évek végén lemondott a világi életről. Szent Mártonról írott műve a keresztény tökéletesedésre törekvő szerző önformálódását is segítette. Márton neve nem szerepel a tours-i püspökök listáján, életéről mindent Severustól tudunk. A mű mintája többek között Szent Athanasziosz Remete Szent Antal élete lehetett, de a bibliai történetek is hatással voltak rá. Severus elsősorban a csodákra figyelt. Márton Isten hatalmával eltelt ember, aki képes meggyógyítani az emberek testi és lelki nyomorúságát. Severus transzcendens hatalommal bíró szent emberként mutatja be Mártont. Ez nem tetszett a környezetének, a személye körüli vita halála után is folytatódott.
Márton életében több átalakulás is történt: katonából szerzetes, szerzetesből püspök, püspökből térítő próféta lett. Ez azért figyelemre méltó, mert a szentéletrajzokban általában csak a megtérés szerepel.
Márton szerzetes és püspök volt, s mindkét hivatásában nagy jelentőséggel bírt a Szentírás. A köpeny megosztása is bibliai mintát követ. Illéstől kezdve Krisztus köntöséig több helyen is megtaláljuk a Bibliában, s mindenütt az igaz hitet, a tanítást jelképezi. Márton püspökké választásában is szerepet játszott a Szentírás. Ellenfeleinek vezetője egy Defensor nevű püspök volt. „A lektor, akinek azon a napon a felolvasás volt a feladata, a tömegtől körülzárva nem tudott megjelenni. A liturgián segédkezők között zavar támadt, s miközben vártak a távollévőre, egyikük megragadta a zsoltároskönyvet, és felolvasta az első eléje kerülő zsoltárverset: »A kicsinyek és a csecsemők ajka dicsőít téged ellenségeid miatt, hogy romba döntsd az ellenséged és az ellenszegülőt (defensorem).« Miután felolvasták ezen sorokat, a nép kiáltásba tört ki, és megszégyenültek az ellenállók. Isteni akarat révén történt, hogy ezt a zsoltárverset olvasták fel, hogy tettének elítélését Defensor is hallja; egyszerre nyilvánult ki ugyanis a kicsinyek és a csecsemők ajka által Mártonban az Úr teljes dicsősége és az ellenség megsemmisülése.”
Severus azt is megjegyzi, hogy Szent Márton az Írást is bölcsen magyarázta, holott „tanulatlan volt”. Ez talán arra utal, hogy nem volt szüksége könyvekre, mert „közvetítő nélkül is tudta olvasni az Élet és a Természet nagy könyvét”.
Bruno Judic előadása Venantius Fortunatus különös utazásáról szólt. Fortunatus (530–600) költő, Poitiers püspöke szembajából való szabadulásáért hálát adva zarándokolt Ravennából Tours-ba 565 körül. Szülőföldjére soha nem tért vissza. Tours-i Szent Gergely kérésére 576-ban írt egy költeményt Szent Mártonról, melyben Sulpicius Severus életrajzát dolgozta fel. Ebben nem csak a Frank Birodalomban tett utazásának történetét örökítette meg. Művében megírta – képzeletbeli – utazását visszafelé, Ravennába is, és közben az érintett területekhez köthető szentekről is megemlékezett.
De vajon mi volt utazásának valódi célja? Lehet, hogy diplomáciai küldetésben járt, esetleg menekülnie kellett szülőföldjéről? Több történész szerint is lehetséges, hogy Venantius Fortunatus utazása csak azután „változott” zarándoklattá, hogy felkérést kapott a költemény megírására. Erre utal az is, hogy nem a legrövidebb úton indult el célja felé. Az sem kizárt, hogy a Márton név mögött eredetileg nem is Tours-i Szent Mártont, hanem Bragai Szent Mártont (515–580) kell keresnünk. A képzeletbeli visszaút viszont mindenképpen zarándokút volt, még ha lelki értelemben is.
Kiss Gábor előadásában arról beszélt, hogy Nagy Károly (742–814) az avarok elleni hadjárata során – 791-ben – eljutott Szent Márton szülőhelyére, Savariába is. A frank uralkodó azért is tartotta fontosnak felkeresni a várost, mert családjának, a Meroving háznak Szent Márton volt a védőszentje. Hiába érdeklődött azonban a helyiektől Szent Márton iránt, azok nem értették, „miféle szentet is keresnek az idegenek”. Ebben az időben ugyanis Szent Quirinus (†303) volt a város legfontosabb szentje.
Visszaugorva a történelemben húsz évet, egy érdekes elemre bukkanhatunk. Nagy Károly I. Adorján pápa kérésére 773-ban ostrom alá vette Ticinumot (Paviát). Ebben az időben elvetődött a mai San Martino Siccomarióba is, ahol a hagyomány szerint Márton gyermekkorában élt. Természetesen napjainkban itt is van egy Szent Márton-templom, ahol egy felirat is olvasható: „Hic altus est Sanctus Martinus.” (Itt nőtt fel Szent Márton.) Ezt a szöveget Sulpicius Severus életrajzából vették át. (Igitur Martinus Sabaria Pannonia rum oppido oriundus fuit, sed intra Italiam Ticini altus est…) A szombathelyi Szent Márton-templom északi oldalán lévő kápolna felett – 1674 óta, vagyis a barokk átépítéstől biztosan – a „Hic natus est S. Martinus” feliratot láthatjuk. De nem csupán a feliratok között vannak hasonló elemek. Mind a két településen megtaláljuk legendáját a lakóháznak is, melynek közelében folyó (patak) található, és amelyre már a korai időben templomot emeltek. A két település közötti egyezés Kiss Gábor szerint nem véletlen. Valószínűsíthető, hogy Nagy Károly honosította meg Savariában a Szent Márton-tiszteletet, a mintát pedig a Ticinumban látottak szolgáltatták.
A világon több mint ötezer Szent Márton-templom van. Közéjük tartozik a pozsonyi Szent Márton-dóm is, amely – a várossal együtt – rendkívül jelentős szerepet játszott a magyar történelemben. Pálffy Géza előadásában arról beszélt, hogy a dóm a „Magyar Királyság fővárosának tükörképe”. A város legrégibb plébániája mai formáját a XV. század második felében nyerte el. Sokáig Georg Raphael Donner Szent Márton-szobra volt a főoltáron, melynek érdekessége, hogy Mártont huszáregyenruhában ábrázolja.
Pozsony a török hódítás során került új helyzetbe. Itt választották királlyá Habsburg Ferdinándot 1526-ban. A város rangját – Bécs mellett – az 1536-os törvény rögzítette, egészen 1848-ig főváros maradt. Pozsony az országgyűlés helyszíne – 1554-től szinte minden országgyűlést itt tartottak –, a pénzügyi igazgatás centruma, és alkalmi uralkodói rezidencia lett.
A politikai elit minden jelentősebb egyházi ünnepet a Szent Márton-dómban ült meg. Mivel Székesfehérvárt a törökök elfoglalták, ezért Pozsony lett a koronázási város. Jelentősége miatt ebben az időben vált a Magyar Királyság legfőbb temetkezőhelyévé. Ide temetkezett Nicasius Ellebodius Arisztotelész-szakértő, filológus, orvos, esztergomi kanonok (1577). Itt temették el Fejérkövy István (1596), Pázmány Péter (1637) és Széchenyi György (1695) esztergomi érseket; Monoszlóy András veszprémi (1601) és Zongor Zsigmond váci püspököt (1658). Itt kapott végső nyughelyet több nádor, világi főrendi, pénztárnok, kamarai tanácsos, alispán, polgármester, városbíró és szenátor is.
