A fekete árnyalatai
Fotó: Nyitrai Miklós

 

A déli nyitás tervének meghirdetése után négy évvel, idén április elején jelent meg a Magyar Közlönyben az Afrika-stratégia, amely a magyar kormánynak a régiót érintő diplomáciai, gazdasági és humanitárius irányelveit foglalja össze. Tarrósy István egyetemi docenssel, a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének részeként működő Afrika Kutatóközpont vezetőjével, a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-ösztöndíjasával a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Batthyány téri központjában találkoztunk. Tavaly decemberben ugyanis a pécsi egyetem és a szeretetszolgálat együttműködési megállapodást írt alá, amelynek legfőbb célja, hogy a pécsi kutatóközpont széleskörű kutatási eredményeivel, intézményi kapcsolataival, valamint a máltaiak Szubszaharai Afrikában végzett karitatív missziói során szerzett tapasztalati tudásával fölvértezve, a megosztott ismeretek birtokában hatékonyabbá tegyék a leendő nemzetközi fejlesztési és humanitárius programokat. Az említettek adták az apropót, hogy a még mindig alig ismert vagy éppen félreismert fekete kontinensről kérdezzem a téma egyik legavatottabb hazai szakértőjét. Afrika elkötelezett mentorával többek között civilizációs kérdésekről, kulturális különbségekről, a hazai afrikanisztika múltjáról és dinamizálódó jelenéről beszélgettünk. Először azonban a régidőkre visszatekintő afrikai magyar szerepvállalásról ejtettünk szót.

– Ez valóban több évszázados történet, amelyet nem könnyű röviden összefoglalni. Mindenképpen érdemes visszatekinteni leg­alább a XVIII. századig, amikor is az első magyar utazók és vadászok Afrika különböző pontjain megjelenve, útinaplót vezetve, feljegyzéseket készítve föltérképezték az adott vidéket. A nyugati világban sokan úgy gondolták: az európaiaknak fel kellett fedezniük azokat „a barbár területeket”, hogy aztán elvigyék oda a magasabb rendű fehér civilizációt. Merthogy ott, a messzi délen „a barbároknak” nincs ilyen, de majd a fehér embertől megkapják. A gyarmatosítóknak a XX. század első évtizedeiig ez volt a logikájuk, sőt még tovább is, amíg a dekolonizációs erőfeszítések sikerre nem jutottak, vagyis az 1960-as évekig. Tény, hogy a magyarok között is számosan voltak olyanok, akik hozzájárultak, hogy útinaplók, feljegyzések, megfigyelések formájában gyarapodjon „a globális tudáskorpusz” Afrikáról, még ha ezt nem közvetlenül gyarmatosító típusú gondolatmenetbe ágyazták is. Bizonyos nevek azonnal eszünkbe juthatnak: Teleki Sámuel gróf, Kelet-Afrika bejárója vagy a kétszáz évvel ezelőtt született Magyar László, aki Délnyugat-Afrikát térképezte föl útjai során. Többen nemzetközi hírnévre tettek szert. Ilyen Torday Emil is, akiről itthon viszonylag kevesen tudnak. Megtanulva a helyi nyelvek többségét, és kapcsolatba lépve az ott élőkkel, sokat tett a Kongóról és például a kuba népcsoporthoz tartozó bushongókról szóló ismeretek bővítéséért. Említhetjük még Benyovszky Móricot vagy éppen Sass Flórát, azaz Lady Bakert, aki férjével a Nílus forrásvidékét kereste.
Ha megnézzük a XX. század második felét, a 60-as éveket, a magyar felsőoktatás és a tudományos élet berkein belül is – legyen az a Magyar Tudományos Akadémia vagy a felsőoktatási intézmények közül különösen az ELTE – egyre többen voltak olyanok, akik már a részletek szintjén is értették, kutatták Afrikát, és terepi munkát is végeztek ott. Sokan és sokat tettek a magyar afrikanisztika jövőjéért, haladásáért, fejlesztéséért. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen éveken keresztül volt egy „minor” afrikanisztikai képzés, ami Füssi Nagy Géza halálával sajnos hanyatlani kezdett, végül valójában meg is szűnt. A 80-as évek végétől, a rendszerváltástól, amikor a magyar külpolitikai három fő pillére, célja, érdeke az euroatlanti integráció, az EU- és a NATO-tagság, illetve a határon túli magyarok helyzete lett, mondhatni eltűnt a Föld többi része. Háttérbe szorultak az afrikai kapcsolatok is, amelyek a megelőző évtizedekben jelentős gazdasági, kulturális és politikai eredményekkel jártak. Ha a politikai szálat kihúzzuk, akkor is fontos kulturális-gazdasági együttműködések születtek, amelyekre a mai napig építeni lehet. Ma újra dinamikája van a magyar afrikanisztikának, ami elsősorban a pécsi Afrika Kutatóközpont koordinációs tevékenységéhez köthető, valamint az Afrika Albizottsághoz, amelyet bő két évvel ezelőtt az Akadémián, a IX. osztályhoz tartozó Nemzetközi és Fejlődéstanulmányok Tudományos Bizottságon belül tudtunk megalapítani. A mostani középgenerációs és felnövekvő afrikanisták között politológust, közgazdászt, zoológust, antropológust, néprajzost, Magyar László-kutatót, nyelvészt egyaránt találunk.

Tanulmányait tekintve először fizika szakon végzett Pécsett, majd angol bölcsész- és nyelvtanári diplomát szerzett, végül politikatudományból doktorált. Mikor és hogyan került hivatási kapcsolatba Afrikával?

– Nem úgy került a látóterembe, mint a legtöbbeknek, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond vadászkönyvei által, a felfedezők iránti érdeklődésből fakadóan vagy Magyar László olvasásával. Az érettségit követően két év kihagyás után 1993-ban, fizika szakon kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat. Orvos szerettem volna lenni, mint egykor édesapám volt, de nem sikerült bejutnom. A fizikát pedig megszerettem. Közben nyelveket tanultam, kulturális körökben mozogtam, utaztam, sok érdekes projektet szerveztem. Mindig az interakció, az emberek közötti viszony érdekelt. Végül is büszke vagyok a fizikadiplomámra; a természettudományos háttér nagyban segíti a kutatási logikát, a problémamegoldást. A fizikával párhuzamosan már foglalkoztatott a nyelvészet és a politikatudomány is, így a nemzetközi stúdiumok kerültek előtérbe, végül ez lett a fő csapásirány. 1998–1999-ben egy évet Angliában, a Leicesteri Egyetemen tanulhattam, ami nagyon meghatározó volt Afrika szempontjából is. Olyan nemzetközi kapcsolatokkal összefüggő stúdiumokat végeztem, amelyek a fejlődő világra irányították a figyelmemet. 2000-ben majd egy hónapra kijuthattam Tanzániába – másodsorban Egyiptomba –, ami megpecsételte a sorsomat. Először egy nemzetközi hallgatói konferencián vettem részt. Nyaranta éveken keresztül nemzetközi egyetemista találkozókat szerveztem Pécsett, és ennek híre ment a régióban. Német kollégák kezdeményeztek hasonlókat Európán kívül, így kaptam a meghívást Tanzániába. Rövid találkozó volt, de én még több hétig kint maradtam, így kicsit jobban megismerhettem a helyi valóságot. Fölkeltették az érdeklődésemet a társadalmi, gazdasági, politikai átalakulások.

Jóllehet Afrikát az emberiség bölcsőjeként tartják számon, a legtöbb ember számára nem több a feketék lakta „fekete kontinensnél”. Egy nagy és többnyire unalmas földrajzi egység, néhány látványosabb elemmel: vadrezervátumokkal, tekintélyes vulkáni hegyekkel, némi dzsungellel és gorillákkal, de főleg sok sivataggal, szavannákkal, félnomádon maradt, félvad vagy tán egészen az törzsekkel, északon és az északkeleti csücskében egy-egy mérvadó, maradandó kultúrával. Ön hogyan látja Afrikát, a fekete árnyalatait?

– Valóban jellemző a leegyszerűsítés, ami borzasztóan félrevisz. Akármilyen politikai megfontolásból, a világ bármely részéről könnyű ehhez kapcsolódni, a leegyszerűsítések mentén további leegyszerűsítéseket tenni, és azt mondani például, hogy onnan, délről majd biztosan elözönlenek minket. Nagyon sokszínű, heterogén a kép. Az afrikaiak rendkívül sokfélék. Igaz, az afrikai származástudat – éljenek bárhol is a világon – nagyon erős. Akinek valamilyen vérségi, rokonsági kapcsolata volt a kontinenssel – mindegy, hogy észak-afrikai vagy mondjuk Brazíliában, diaszpórában él –, mindig afrikai marad. Az afrikai gyökerezettség civilizációs sajátosság. Ahogy a XIX. század végétől, a XX. század elejétől a pánaf­rika­nizmus követői vallották: mindegy, hol élnek a világon, mindig az anyaföldhöz szívvel-lélekkel kötődő afrikaiak maradnak. E kulturális beágyazottság a fekete büszkeség eredete.

Észak-Afrika, az arab világ azért mégiscsak különbözik a kontinens többi részétől, nem?

– Igen is meg nem is. A Szahara valóban egy választóvonal. Észak inkább mediterrán világ, a mediterrán kultúra nagy konglomerátuma, de az ott élők is elsősorban afrikaiak, e kontinens földjéhez kötődnek. Említettem már a sokszínűséget: az Afrikában élő népek ugyan kívülről nézve sokban hasonlíthatnak, de a helyi gyakorlatok, hiedelmek, szokások tekintetében rengeteg a különbség, legyen szó a mindennapok megszervezéséről vagy a térségi problémákról, lehetőségekről, adottságokról. Nem mondhatjuk, hogy a Kilimandzsáró lábánál élő csagga nép olyan, mint a hauszák Nyugat-Afrikában. Hatalmas különbségeket látunk közöttük. Egyetemi óráimon, előadásaimban, írásaimban arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy mennyire kontrasztos és komplex az afrikai valóság, és csak a megismerése segíthet a nüanszok vagy épp a markáns különbségek megértésében.

Erős a keleti érdeklődése is, sokat foglalkozott például Kínával. Mit gondol, mi az oka, hogy Ázsiával szemben Afrikában nem alakultak ki hasonló kézzelfogható, nagy kultúrák?

– Örülök ennek a kérdésnek, mert rávilágít arra, hogy nagyon sok mindent kell még megtudnunk Afrikáról. Az elmúlt évszázadok során ugyanis komoly civilizációk alakultak ki ott. Olyan is, amely a maga idejében – évszázadokon át – a világ egyik vezető civilizációja volt. Ilyen például az Akszúmi Királyság, a mai Etiópia és részben Egyiptom területén. Hatása és határa a Közel-Keletre, az arab világra is kiterjedt. A világörökség részét képező terület sok évszázados kultúrája egy időben a kínai civilizációval is vetekedett. A nyugat-afrikai területen ott volt például a Mali és a Ghánai Birodalom. E királyságok valóban birodalomszerűen működtek; államapparátusuk, államszervezésük olyan szintet ért el, hogy képes volt megfelelően menedzselni ezeket a területeket.
Kis kitérő: nem vagyok jogász, de érdekel ez a tudományterület. Kaptam egy konferenciafelkérést, hogy értekezzek büntetőjogi témában. Többször jártam Ruandában, és a genocídiummal kapcsolatban mélyebben foglalkozhattam a büntetés fogalmával. Akkor is arra jutottam, hogy a prekoloniális időszakban Afrika-szerte – eritreai, szudáni, etióp, nyugat-afrikai – példák sokasága mutatta, hogy ezek az államszerveződések magas civilizációs szintet értek el. Jogos a kérdés: miért nem maradtak fönn? Hosszú ideig meghatározók voltak, mégsem tudunk róluk eleget, pedig érdemes behatóan tanulmányozni őket. Valójában egymást emésztették föl e birodalmak; olyan belső konfliktusok, harcok következtében hullottak szét, amilyenek Európa történelmében is gyakoriak voltak. Aztán egyszer csak megérkeztek a gyarmatosítók, és Afrika sorsa hosszú időre megpecsételődött.
A kolonizációt megelőző izgalmas, sokszínű civilizációs értékrendszert a gyarmatosítás borzasztó mélyre nyomta. Persze nem mondhatjuk, hogy bizonyos területek gazdaságilag, technológiailag csak a gyarmatosítás miatt fejletlenebbek vagy elmaradottabbak. A posztkoloniális időszakban a függetlenséget nyert területekre olyan fekete, afrikai vezetők is jöttek, akik nem egy esetben rosszabbak voltak, mint az idegenek. De az biztos, hogy a gyarmatosítás nagyon mély nyomot hagyott, sebet ejtett Afrikán.

Ez esetben is „a magasabb rendű” nyugati gondolkodásmód ráerőltetéséről volt szó, hasonlóan a Közel-Kelet közelmúltbeli sikertelen, sőt káros demokratizálási kísérletéhez?

– Így van. Pontosan ezért kell belehelyezkednünk az összetett afrikai valóságba. Ha például a magyar Afrika-stratégia keretében azt mondjuk, hogy helyben kell segítenünk, ezt nem tudjuk megtenni addig, amíg nem értjük meg annak a belső fejlődésnek a menetét, amely leginkább éppen az európai behatás miatt torpant meg.

Ezzel együtt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amit kissé leegyszerűsítő módon Cholnoky Jenő is emleget 1930-ban megjelent, átfogó Afrika-könyvében, a különböző törzsi kultúrákról szólva: a legyőzött erejének átvételére szolgáló emberevést, e sajátos szervkereskedelmet. Májusban egy szerzetes nővért lefejeztek a Közép-afrikai Köztársaságban, indítékként pedig felmerült, hogy ez a gyilkosság akár a szerencsét hozó testrész(ek)hez való hozzájutás miatt is történhetett. Afrikában valóban ilyen jelenvaló még ma is ez a számunkra felfoghatatlan rítus, babona?

– Több mint tíz éve foglalkozom ilyen típusú kérdések megértésével. Az egyik oktatási projektem szorosan kapcsolódik ehhez Tanzániában, az ottani albínó közösséggel összefüggésben. A világsajtó is felkapta, hogy albínó emberekre különböző bandák vadásznak. Megölik őket, jobb esetben lecsapják a kezüket vagy más testrészüket, és piacon árulják az abból készített talizmánokat. Mélyen gyökerező helyi hiedelem ugyanis, hogy az albínó valójában egy fura, mágikus erővel bíró lény, talán a fehérek itt maradt szelleme. Úgy gondolják, az ilyen talizmánban rejlő erő átszáll arra, aki birtokolja, és szerencsét hoz a Viktória-tavi halásznak, a gyémántot keresőnek vagy az északi hegyekben tanzanitot bányászónak. Amiről beszélünk, napi valóság. És sok afrikai etnikumnál megvan még ez az ősi eredetű hiedelem. Az oktatási projekt keretében az albínó közösséggel összefogva azzal foglalkozunk, hogy széles körben megértessük az albinizmust; azt, hogy az albínó ember olyan, mint a fekete bantu tanzán, csak genetikai okból más a bőrszíne. És nincs plusz varázsereje azért, mert fehér.

Pozitív nyugati hatásként azért ne felejtsük el, hogy az egészségügyi tájékoztatás, a higiénés szabályok, ajánlások betartatása segít a járványok megelőzésében, illetve legyűrésében.

– A ragályos betegségek terjedése mögött is sok esetben a hiedelmek, hagyományok, szokások követése áll. De úgy tapasztalom, meg lehet értetni a helyiekkel, hogy milyen veszélyek, károk, sérelmek erednek ebből. Fel tudjuk és fel is kell hívni a figyelmüket arra, hogy itt tényleg egész­ségről, emberéletekről van szó. A közösségeknek viszont maguknak kell megtalálniuk a megoldást. Mi a módszer tekintetében igyekszünk segítséget nyújtani. Nem szabad, hogy újfent a gyarmatosító logika érvényesüljön, és mi mondjuk meg innen, hogy mit tegyenek azok „az elmaradott barbárok”. Fontos elérni, hogy a helyi közegből fakadó igény legyen a probléma megoldása.
A Martha (Mganga) nővér által vezetett projektre erős nemzeti kampány épült, politikusok álltak mellé, komoly szabályozásokat vezettek be. Sikerült elérni, hogy jobban vigyázzanak az albínókra. És itt nem pusztán a személyi biztonságukra gondolok, az erős napsugárzás okozta bőrrák miatt is sokan korán meghalnak közülük. Ezért először is a gyerekek megóvásával kell törődni. Az egyetemen tanítva a fél­év során legalább egy, de inkább két órát szánok arra, hogy a hallgatókkal az afrikai hiedelmekről, civilizációs sajátosságokról beszéljünk.

Itt térjünk vissza a Pécsi Tudományegyetem Afrika Kutatóközpontjára…

– Az idősebb nemzedékhez tartozó afrikanisták körében a rendszerváltás után felmerült, hogy markánsabbat kellene lépni a magyar afrikanisztika ügyében. Voltak is eredmények, de ezeket nem mondanám átütő erejűeknek a tudományos jelenlét megerősítése oldaláról. Különösen azután, hogy Magyarország az Európai Unió tagjává vált, mi, fiatalabbak azt mondtuk: akkor tudunk lépni, ha erőteljesen hálózatosodunk. Nem játszhatunk kizárósdit. Fogjanak össze a nemzedékek, együtt élesszük újra, dinamizáljuk a magyar afrika­nisztikát, és próbáljuk meg fölhelyezni a nemzetközi Afrika-kutatás térképére. Komoly erőfeszítések kellenek a terepi munkák, kutatások végzéséhez. Szükség van rangos, mérvadó publikációkra. Pécsett igyekszünk konferenciasorozatokat, kurzusokat indítani, hogy megfelelő Afrika-tudással lássuk el a következő generációt. Miután Tanzániában, mondhatni, elkapott az Afrika-vírus, én voltam az első abban a doktori iskolában, amelyik helyi, területi kormányzási kérdésekkel foglalkozott Pécsett. Azt mondtam: miért ne lehetne afrikai témát is az asztalra tenni? Tanzánia államfejlődésével foglalkoztam regionális kontextusban, a civil társadalmi vetület pedig befogadhatóvá vált a doktori program számára. A program vezetője elmondta: revideálnia kellett magát; félt, amikor beengedte a témát, de jó, hogy meglett a doktorim, mert kitágítottuk a kereteket, és most már ilyesmivel is tudunk foglalkozni. Néhány hónapja védte meg doktori dolgozatát – remek módon – egy hallgatóm. Egyre többen vannak olyan fiatalok, akik már ebben az új struktúrában, terepkutatást is végezve tudnak bekapcsolódni különböző Afrika-témákba. Az idősebbek tudására építve modern, interaktív kontextusba tudtuk helyezni az oktatást. Megalapítottuk és kétévente megtartjuk a nemzetközi Afrika-konferenciát, a Pécs African Studies Con­fe­rence-t. Tizenharmadik évfolyamánál tart a ma már angol nyelven is olvasható, Afrika Tanulmányok című folyóirat, amely az Afrika-tudás megjelenítésének egyik stabil platformja itthon. Félévről félévre különböző szintű afrikanisztika-kurzusokat tartunk. Mindezt úgy csináljuk, hogy ebbe az országos hálóba az összes kolléga be tud kapcsolódni egy-egy előadással, szaktudásának átadásával Pécsett, de Budapesten is, és bárhol, ahol erre igény mutatkozik. Úgy gondolom, sikerült összehozni mindenkit, aki szeretné előrevinni a magyar afrika­nisztika ügyét. Jó, hogy végre a Magyar Tudományos Akadémián belül is megjelent az a platform, amely segíteni tudja ezt a munkát: létrehoztuk az Afrika Albizottságot. Azt kell mondanom, nagyon sokunk nagyon sok munkájának eredményeként most jónak látszik a csillagállás.

Nemcsak elméletről van tehát szó, hanem az eredmények gyakorlatra, életre váltásáról is. Ennek jegyében jött létre az együttműködés a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal?

– Így van. Amikor Magyarország 2011-ben fél évig az Európai Unió tanácsának soros elnökségét vitte, megfogalmazódott egy új külpolitikai doktrína: a globális nyitás. A Szubszaharai Afrika tekintetében ebbe az anyagba már belefoglalták azokat a stratégiai ajánlásokat, javaslatokat, amelyeket mi – a tudományos, akadémiai és civil szektor – a megelőző években egybegyúrtunk. Vagyis letettünk az asztalra egy gyakorlati szempontokat előtérbe helyező tervet, amelybe bevontuk az ide vonatkozó civil, humanitárius, tudományos és gazdasági aktivitások szereplőit is. A kutatás és a tudományos munka legfőbb célja az, hogy haszna legyen a nemzetgazdaság, a társadalom, a civil élet számára. A Magyar Máltai Szeretetszolgálattal való együttműködésünk is pontosan ezt szolgálja. Törekszünk a magyar társadalom Afrika-képének és -tudatának pozitív formálására, kiszélesítve azt a tudásbázist, amire mindenkinek szüksége volna ahhoz, hogy megértse, mi történik Afrikában. Vagyis fontos a közös, tudományos igényű ismeretterjesztés. Emellett pedig nagy jelentősége van a humanitárius terepi munkának, amely a segítő tevékenységen túl nem mellesleg politikai, gazdasági és társadalmi értelemben, vagyis tágabb összefüggésben is hasznosulhat. Példaértékűnek ígérkezik a tavaly szentesített kooperáció, és már idén ősszel megkezdjük a közös országos előadás-sorozatunkat, illetve pécsi tudományos tartalmakkal bekapcsolódunk a Málta egy kenyai humanitárius fejlesztési projektjébe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..