A másik zsebem tele volt kaviccsal, és lőttem mindenre. Eleinte csak a köcsögöket céloztam meg, amelyek a kerítésre aggatva száradtak, aztán én is a fák alatt toporogtam órákig zsákmányra lesve.
Sose találtam célba, még a nagymama köcsögjei is épek maradtak, mígnem egy alkalommal elejtettem az első áldozatot.
Mindenki életében vannak sötét, fekete foltok, az enyémben ez volt az, ami örökre emlékezetes marad számomra. Emlékszem jól, szeptember volt, és az iskolából tértem haza, amikor észrevettem, hogy a búcsúzó fecskék fekete raja gubbaszt a villanydróton.
Gyorsan letettem az iskolatáskám, előkaptam a csúzlit, és közéjük lőttem egy földön talált kavicsot. Egyik fecske sebzetten lehullt, a többiek felrebbentek és délre szálltak. A madarak költözési ideje volt éppen.
A kaviccsal eltalált madár szárnyaszegetten vergődött a földön, és bánatos tekintettel követte távozó társait. Odarohantam, felemeltem, véres volt… Lekaptam a sapkámat, abba rejtettem, majd a keblemre szorítva hazaszaladtam vele. Senkinek sem szóltam az esetről, csak a nagymamát avattam be szörnyű titkomba.
Ő segített kényelmes kis fészket készíteni számára a kamra egyik sarkában. Odajártam aztán beszélgetni a beteg madárral. Bánatos tekintettel nézett rám. Riadt volt, de megbocsátott, mert a tenyerembe simult, amikor beszéltem hozzá.
A szárnya törött el, azt gyógyítgattam, a nagymama valamivel be is kente, hogy ne fájjon neki a sebe. Én éjszakánként is gyakran gondoltam rá, mert bántott nagyon a lelkiismeret. Mi lesz most vele? Azon tűnődtem, kibírja-e nálunk a szigorú telet, amikor a fecskék a nyárhoz szoktak.
A sebesült fecske holléte azonban nem maradt sokáig titokban. De mindenki hallgatott róla. Egyszer észrevettem, hogy a mama összeszorított markából kiperdül egy búzaszem. Éppen a kamra felé tartott. Utánaosontam. Lesben álltam.
És feltevésem beigazolódott: a mama etette a beteg fecskét. Kis tálkában vizet is készített meleg vacka közelébe. Aztán apám is tudomást vett róla, s a nagyapa sem szólt, csak behozta egy alkonyatkor a markában a kicsi, riadt madarat. „A fecske!” – mondta csendesen, és ráhelyezte a konyhai sámlira. Hallgattunk, mert mit is szólhattunk volna?
A fecske közben idegesen forgatta a fejét, nem értette a változást. Aztán megszokta. A kamrából a konyhába költöztettük. Nagyapa még legyeket is fogott neki. De nem ette meg. Búzával etettük, én olykor kolbászdarabkával is kínálgattam. Bele-belecsípett. Majd elfoglalta a szobát is, a konyha mellett. A varrógép alatt üldögélt naphosszat.
Szeretett a két ablak között, ahová néha kiraktam, hogy lássa az udvart, a kiskertet, a fákat, az égen vonuló felhőket. És néha az esőt, ami lassan hóesésre váltott.
Talán társaira gondolt ilyenkor, ki tudja, merre jár a fecskeraj? Ő még fióka volt, sohasem költözött, és sóvárogva gondolt társaira. Szárnya közben meggyógyult, már fel-felröppent a díványra, az asztal szélére, sokszor az ablakhoz húzta a kíváncsiság. Így érkezett el a karácsony.
Egy szék karfáján gubbasztott, amikor a mama meggyújtotta a gyertyákat a fenyőágakon. Lobogó fényük szembogarában tükröződött. Sok apró gyertya a fecske szemében!
Amikor egyedül maradtam vele a szobában, beszéltem hozzá. Úgy nézett ilyenkor rám, mintha értené. „Még egy hónap, és visszajönnek, hazatérnek a többiek is” – vigasztaltam. De nem várta meg társait. Meghalt. Mi okozhatta halálát? Jó fészke volt, szerettük, etettük. Felnőttkoromban jöttem rá. Abba pusztult bele talán, hogy nem élhette át a hazatérés mindennél nagyobb örömét…
