A Dunánál…

Néhány éve pedig a nevezetes nagymarosi lakosok és az itt alkotó híres művészek emlékére fogtak faültetésbe, mindegyik fa tövében kőbe vésve az illető híresség neve: a szobrász Pátzay Pálé vagy a válogatott labdarúgó Nagymarosi Mihályé. De köztük van a település három egykori orvosa is, az iskolaigazgató és az esperes- plébános. De hogy e sétány a település hű történelmi panoptikumává váljék, ahhoz nemcsak az eddig kőbe vésett nevek megkopott betűit kell pótolni, s nemcsak az egyik (ráadásul a holokauszt borzalmait megszenvedett zsidó doktornő emlékét őrző) kiszáradt fa helyett kell újat ültetni, hanem törekedni kell a település múltjával kapcsolatos, még feltáratlan, elfelejtett vagy akár tudatosan eltitkolt tények, események objektív elemzésére is. Milyen békésen megfér egymás mellett például az iskolaigazgató, valamint a több évtizeden át itt működő esperes, Horváth István emlékfája, pedig – akárhogy is szépítjük – más-más tábort szolgáltak! Sokan emlékeznek még az iskolai (és az iskolán kívüli!) hitoktatás ügyében az iskolaigazgatók és a plébánosok közti „harcra”, melyet itt – s erről a Pest Megyei Levéltárban őrzött egykét dokumentumból bárki meggyőződhet – az iskolaigazgató által a Járási Tanács VB. Művelődési Osztályának címzett (persze titkos) feljelentése is súlyosbított. Ebben szó szerint ez áll: „1967. dec. 11-én tudomásomra jutott, hogy általános iskolai felső tagozatos tanulók az esti órákban több ízben részt vettek a római katolikus templomban gyakorló egyházi énekkarban. (…) Értesítést kérek, hogy (…) az egyház a templom épületében foglalkozhat-e énekkar keretében általános iskolai tanulókkal, mert feltehető, hogy a jövőben korábbi időpontban akarnak próbákat tartani, s tudnom kell, hogy ebben az esetben mi az álláspont.” A sétány végi Nepomuki-szobrot az a gróf Bethlen Dániel mentette meg és őrizte egészen 1996-ig, aki kisemmizett kitelepítettként került Nagymarosra, ahol mint villanyszerelő nevelt fel hét gyermeket. A sétány az ötvenes–hatvanas években a művészek paradicsoma volt, békésen festegetett itt például Szász Endre, Vén Emil és Berki Viola. Hogy mennyire „békésen”, arról a sétányra néző alkotóház „gondnoka” tudott volna többet mesélni… Sokszor négy-öt nagy napernyő is állt a parton, de ezek nemcsak a festőállványokon formálódó képeket idézik emlékezetembe, hanem a mérőgyakorlatukat nyaranta itt végző műegyetemi vízépítőmérnök-hallgatók kis csoportjait is, ahogy az ernyők árnyékában a műszerekkel ismerkedtek. Hosszú ideig vezetőjük közé tartozott az a Bozóky-Szeszich Károly adjunktus, akinek az 1974-ben aktuálissá váló docensi kinevezését az utolsó pillanatban azért vonták vissza, s azért tiltották el a tanítástól, mert a fia templomban esküdött. „Bűnére” úgy derült fény, hogy az esküvői meghívót a tanszék hirdetőtáblájára is kifüggesztette. Ment is levél annak kivizsgálását követelve, hogy a nevezett személy „mennyiben felelhet meg az új oktatási követelményrendszer azon pontjának, amely minden oktató számára a hallgatók marxista–leninista szellemben való nevelését tűzi ki.” A tanár elmondta: fiát tizennégy éves koráig járatta hittanra, s közölte azt is, hogy mind a tanszéken dolgozó felesége, mind ő maga templomba járnak. Az üggyel kapcsolatban – a Végrehajtó Bizottság nevében – eljáró párttitkár, a rektor és a dékán közt ezek után lefolytatott hosszú levelezést a műegyetemi levéltár őrzi: beleolvasva döbbenten konstatálhatjuk, hogy annak idején a „szocialista szakembernevelés” szolgálatába szegődött komoly (?) tudós emberek mi mindenre voltak képesek. Hiszen e levelek ilyen és hasonló mondatokat tartalmaztak: „A Végrehajtó Bizottság aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a Bozoki-Szeszich megítéléséért felelős dolgozók mennyire felületesen ismerték a velük hosszú időn át együtt dolgozó munkatársukat, s róla a felsőbb vezetésének félrevezető információkat adtak.” Persze, a piszkos munka elvégzését a párttitkár által felszólított rektor a dékánra bízta, kérve őt, hogy „szíveskedjék a Kar javaslatát közölni arra vonatkozóan, hogy miképpen gondolja rendezni a jövőben Bozóky-Szeszich Károly adjunktus további tevékenységét”. A meghurcolt tanár ügyét azóta valóban „rendezték”: csendes ünnepség keretében, özvegye, gyermekei és unokái jelenlétében 1992-ben megtörtént a bocsánatkéréssel járó rehabilitáció. Jeléül annak, hogy talán megkezdődött „közös dolgaink” József Attila szellemében való rendezése. De hogy „A harcot, melyet őseink vívtak”, valóban „békévé oldja az emlékezés”, ahhoz a látványos Duna-parti emlékfa-ültetéseket is az őszinte kiengesztelődés jegyében kell végezni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..