A Duna árterében

Gyors ebéd után Andrisékkal a város felett húzódó ártéri erdőbe mentünk. Öreg füzekkel és hatalmas nyárfákkal, a földön heverő kidőlt fatörzsekkel, száraz ágakkal a maga természetes szépségében pompázó terület. A hosszúra nyúlt szárazság miatt a fák alól eltűnt a víz, a visszamaradt iszaptalajon fekete és énekes rigók keresgéltek. A szárazság okozhatta, hogy – ártéri erdőben szokatlanul – nem volt egyetlen szúnyog sem. Távolabb azért csillogott néhány tócsa; egyikük mellett Andris fekete gólyát pillantott meg. Később egy másik is előkerült, majd egy harmadik érkezett a levegőből. Távcsővel méregettük őket. Volt köztük piros csőrű öreg és idén kelt fiatal is, a harmadik csőre és tollszínezete alapján talán másodéves lehetett. A közeli Börzsönyben több pár is költ, onnan jöhettek, és nem először járhattak itt, mert a tőlük ötvenméternyire elhaladó emberekkel, kerékpárokkal alig törődtek. Mögöttük később egy szürke gém és egy nagy kócsag is előbukkant.

Tart a vonulás; a fák koronájában szürke és kormos légykapók, sisegő füzikék mozogtak. Az utóbbiak, három vagy négy madár, lazán összetartottak: amikor egyikük egy fával odébb repült, a többiek nyomban követték. Megfigyeltem ezt már máshol, például a Gellért- hegyen is. Talán családok maradnak együtt a vonulás kezdeti szakaszában. Egy nagyobb földkupacon örvös galamb csipkedett zöld levélkéket, és csuszkák feleseltek egymással. Andris először a rövidkarmú, majd a hegyi fakúsz hangját hallotta, ez utóbbi énekelt is. Ezeknek a törzsön mászkáló kis madaraknak a finom hangjai az én fülemhez sajnos már nem érnek el. Jól hallottam viszont a nagy fakopács „csikk” kiáltását, a széncinegék cserregését, hozzájuk egy, a magas ágakon tornászó kék cinege is csatlakozott.

Lementünk a Duna-partra és távcsövekkel pásztáztuk a túlsó oldalt, ahol sárgalábú sirályok társaságában egy csapat tőkés réce úszkált. Nagy kirándulóhajók úsztak, motorcsónakok berregtek a vízen, jött egy szárnyashajó is, a kacsák és sirályok azonban mintha észre sem vették volna őket, nyugodtan ringatóztak a part felé szaladó hullámokon. Szeptember 4-éhez képest szokatlanul meleg, szinte kánikulai volt az idő, sokan fürödtek a Dunában, Ricsi unokám is csatlakozott hozzájuk. Míg őt néztük, billegő cankó repült el a víz felett. Ez a kis parti madár augusztus-szeptemberben vonul; többször láttam őket Budapesten is, a Boráros tér és a Nemzeti Színház közti szakaszon. Alacsony vízállásnál a kövek között keresgéltek, és ha kihajoltam a korláton, egy félkört tettek a víz felett, aztán mögöttem újra leereszkedtek. Zöld gyík bújt elő a bokrok alól, de alig kezdett napozni, valaki arra jött, mire gyorsan visszaszaladt a sűrűbe. Visszafelé a fekete gólyák még mindig ugyanott voltak, meggyvágó szólt valahol, és éppen kiléptünk a fák közül, amikor Andris őszapók finom cserregésére figyelt fel. Tűzött a nap, a szeptember a júliust idézte, amikor friss élményekkel gazdagabban az időközben alaposan átforrósodott kocsiba beültünk.
fotó: Bécsy László