Kuklay Antal plébános, aki a kommunista diktatúra idején éveket töltött börtönben, majd hosszú időre eltiltották a lelkipásztori munkától, ennek a szellemi körnek meghatározó alakja. A közelmúltban kapta meg a Hit Pajzsa kitüntetést. A történelemről, az emberről nemcsak a mindennapi, felszíni sémák szerint lehet gondolkodni, éppen ellenkezőleg – másként kell gondolkodnunk, ha közelebb akarunk jutni az igazsághoz.
Nem tartja formálisnak, sőt hamisnak, ahogyan ma a kommunista diktatúra időszakára emlékezünk, illetve a tudomány módszereivel gondolkodunk róla?
– A történelemtudomány távlatot igényel, hogy előkerülhessenek a rejtett adatok, s megállapíthassuk az összefüggéseket. Az időben egyre kopnak az adatok, mégis egyre többet tudunk a múltról. Ha a múlt szereplői érdekeltek annak értékelésében, akkor – mint ahogy a kommunista időszakra vonatkozóan – hiányosak az információk. Túlságosan jelen vannak még a múlt emberei, ennek következtében fájdalmasan megosztott a közélet. A világsajtó is másként értékeli a nácizmus és a bolsevizmus tetteit. Emögött különféle politikai, gazdasági érdekek húzódnak meg.
Ilyen körülmények között van-e esély a múlt valóságos feltárására?
– Az akadályok lassan elhárulnak. Három ilyet látok: a hírvilágot, a pénzvilágot és az alvilágot. Ezek az emberiség objektív értékeivel szemben – mint például az ökológia és a kultúra – mindig akadályt jelentenek.
A három akadály közül az első kettő világos. Mit értsünk a harmadikon, az alvilágon?
– A titkosszolgálatokat és azok módszereit. Ma is tovább dolgoznak, sőt összefonódnak. Ez is a demokrácia gyengeségét mutatja, mert elvileg valamennyi polgárnak joga lenne mindent tudni az őt érintő és érdeklő ügyekről. Ezzel szemben titkosszolgálati eszközökkel, maffiaszerűen folyik szerte a világon a harc.
Mégis egyre több „vakfoltról” szerzünk tudomást, s éppen nagy ügyekben. Ilyen például: miért és hogyan omlott össze a kommunizmus? Vagy összeomlott-e valójában, vagy csak álarcot váltott egy nagyhatalom? Korábban a diktatúra álarcában mutatkozott meg a kommunista világpolitika, ma pedig a demokrácia álarcában tűnik fel. S az eszközök változatlanok.
A Szovjetunió átvette a cári titkosszolgálat embereit és módszereit. Később ez a titkos hatalom döntött úgy, adott történelmi pillanatban – az 1980-as évek végén -, hogy rendszert kell változtatni. Ezért továbbra is csak beszélnek az emberi jogokról, az emberi személy tiszteletéről, a szolidaritásról.
Lehet-e ilyen körülmények között a világ fejlődéséről beszélni?
– Kétségkívül lehet. Az egypólusú világ sokpólusúvá válik. Ehhez globális feladatok járulnak. Összekényszerülünk a Földön, ahogyan az űrhajóban az amerikai és orosz űrhajósok, akik nem az ellentétekről beszélnek. Vannak pozitív erők, amelyek az igazság, a jóság, a szépség és a szentség dimenzióiban hatnak. Ezek az erősebbek, mert genetikusan erre vagyunk teremtve, vagy így alakított minket a természet – világnézeti felfogástól függően fogalmazva. S mivel genetikusan szolidáris, együttműködő lények vagyunk, a mély erők folyamatosan hatnak, miközben a felszínen háborgásokkal találkozunk.
Az ember képes-e okulni a múltbéli eseményekből? Mintha történelme folyamán természetében nem vált volna jobbá…
– Az ember természetében nem változott, de tudásunk növekedett az ember természetéről. Korábban kétszáz évig vitatkoztak azon, hogy az ember kooperatív vagy kompetitív, együttműködő vagy vetélkedő lény-e. Az etológia, a pszichológia, a szociológia és az agykutatás, a neurológia bebizonyította, hogy az ember genetikusan együttműködő.
Csakhogy erkölcsileg jobbá válik-e közben?
– Az emberi személy évtízezrek alatt sem változik. Ugyanolyan vagy még nagyobb teher alatt kell szocializálódnia, mint régen. Kezdetben kialakult a szabály, hogyan kell együtt élnie a tizenöt-huszonöt főből álló nagycsaládnak tíz négyzetkilométernyi élőhelyén. Nekünk most egy nemzedéken belül kell átalakítanunk gondolkodásunkat: ami eddig egy tízmilliós csoportnak, egy országnak, nemzetnek volt a közösségi tudata, azt ki kell terjesztenünk hatmilliárdra. Ez óriási pszichikai terhet jelent.
A legalapvetőbb dolgokkal kapcsolatban bizonytalanságok jelentkeztek. Az ember „körbejárta” az agyát, és meglátta az űröket: felismerte tudásának határait. Látjuk az erkölcs határait is, amelyek eddig nem voltak tudatosak.
Hogyan viszonyuljunk az elmondottak alapján a kommunista évtizedekhez?
– Pilinszky sokszor idézi Simone Weilt, aki azt mondja: a hazát csak részvéttel lehet szeretni. Részvéttel vagyunk az áldozatok iránt, függetlenül attól, milyen lobogó alatt követték el velük szemben az embertelenségeket. S ugyancsak részvéttel vagyunk azok iránt, akik elkövették. A kegyetlenségek végrehajtóit tudósok irányították, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy a történelmi materializmus az egyedüli tudományos világnézet, s ha osztályharc, világforradalom vagy világháború árán is, de győzni fog. Egy másik példa a tudósok „igazságáról”: több magas kitüntetést kapott Kenneth Galbraith amerikai közgazdász és politikus, aki azt javasolta annak idején, hogy Drezdát porig kell bombázni, s ezzel valószínűleg meggyorsítják a Harmadik Birodalom összeomlását. Éppen a fordítottja lett az eredmény. Galbraith életrajzi könyvében öniróniával ír erről. Ez az ember bizony tömeggyilkos… Pilinszky azt mondja: „Ingem, akár egy tömeggyilkosé, / fehér és jólvasalt, / de a fejem, akár egy kisfiúé, / ezeréves és hallgatag.” Az egyik oldalon vannak a fehér inges tömeggyilkosok, a másik oldalon pedig azok, akikben az áldozati tűz kiolvasztotta az aranyat.
A jó és a rossz örök harcáról van szó?
– Ebben a hatalmas drámában együtt van a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a szép és a rút, a szent és a gonosz küzdelme. Azok az alkalmak, amikor emlékezünk a szörnyűségekre, az áldozatokra, egyben lehetőségek arra is, hogy fényt derítsünk az igazságra, a jóságra, a szépségre és a szentségre. Így értjük meg Pilinszky gondolatát: botrány, hogy ezek a szörnyűségek megtörténhettek, de hogy megtörténtek, kegyelem. Ebben a kegyelemben tisztulnak meg az igazság, a jóság, a szépség és a szentség emberei. Nekünk, keresztényeknek nagy ajándék, hogy első kézből kaptuk Jézus Krisztus két szavát: Mi Atyánk… S így imádkozni tudunk mindenkiért, az áldozatokért és a hóhérokért egyaránt.
