A csoda körülvesz minket
Fotó: Lambert Attila

 

Ha valaki szeretne találkozni egy igazi varázslóval, Kruchió Lászlót kell meglesnie, aki bármerre jár, különleges díszbe öltöztet asztalt, szobát, termet, szállodát, templomot, palotát… A virágot lépő leány meséje mellett talán létezik valahol egy másik, vagy éppen ő írja napról napra a mesét a virágot lépő fiúról, akinek léptei nyomán szépség és öröm terem.
Felsorolni is nehéz, hány helyen láthatjuk a keze nyomát: nagy budapesti szállodákban, éttermekben, a Sándor-palotában, állami rendezvények helyszínein, az orchideakiállításon a Vajdahunyad várában, esküvőkön, templomokban, családoknál… Idén Drezdában megnyerte az európai virágkötőversenyt, a közönségdíjat is elhozta. Szerencsére kifogyhatatlan az energiája, így nekünk is jut belőle Monoron, ahol olykor beléphetünk a kis kertbe, amely a család szintén varázslatos otthonához tartozik: van itt kerti tó tavirózsákkal, burjánzó növények, madárház papagájok, pintyek, fácánok színes forgatagával, szivárványos, lila, fehér páva rikolt, tyúkok szaladgálnak, és még számos állat tölti be a teret. Hátul, a levendulakert mögött ott van a nyári konyha régi bútorokkal, lampionokkal, a bárpultnál a gyerekek kínálják az innivalót a sok szívesen látott vendégnek. Egy téli estén jövünk interjút készíteni, most csak a házat csodálhatjuk meg, de ez is éppen eléggé különleges: bent szaladgál a kiskutya, a kilencéves Kamilla babusgatja, a tizenegy éves Lackó hozza megmutatni a kígyót, a kaméleont. „Nem vagytok egy standard család”, jegyzi meg fotós kollégám, majd az első ijedelem után rajta is úrrá lesz az ámulat.
Megnézzük az adventi kiállítást, amelyet immár tizenegyedik alkalommal rendezett meg a monori Vigadóban. Oly sok embert vonz, hogy idén alig fértünk be a megnyitón. Évről évre más téma köré szerveződnek a kompozíciók, és különféle társkiállítók érkeznek: tavalyelőtt Petrás Mária dalai és kerámiái, idén Anka Margó kerámiái és rajzai járultak hozzá a varázslathoz. A sok hatalmas, különleges adventi koszorú mellett a kompozíciókban régi tárgyak, bútorok is helyet kapnak. Tavaly Erzsi néni régi faajtói és utazóládája köszönt rám, életre keltve a kerekesszékben élt, hét nyelven beszélő magányos idős asszony emlékét. Idén a díszterem egy házat formáz, hálószobával, nappalival, fürdővel, gyerekszobával. „Isten hozott” – fogad a kapun a felirat, amely mögött a kert fái köszönnek ránk. A fő motívum az életfa, mellette két gyér ágazatú kis lucfenyő áll: vannak fák, amiket senki sem vesz meg, mert kis „genyegunyák” – mondja Laci. – De nem biztos, hogy csak az olyan tökéletes fa a szép, mint a mellette álló, tömött Nordmann-fenyő, megláthatjuk a szépséget ezekben is. Sokszor annyi mindent megteszünk azért, hogy tökéletes legyen az ünnep, nem marad idő a lényegre. Feldíszített borókaágak is vannak itt. Arra emlékeztetnek, amikor a világháború idején nem volt pénz fát és díszeket venni. Az ágakkal és természetes alapanyagú díszekkel, szárított citrommal mégis meghitté lehetett varázsolni a szobát.
„Amíg gyermeki szívvel tudunk rátekinteni a csodára, addig szebbé teszi a hétköznapokat is. A csoda körülvesz minket, ott van mindenhol” – vallja Laci, és Margó kis kerámiaangyalait, manóit mutatja, amelyek ott vannak a meseház minden zugában. „Puha ködbe / burkolózva / mint a téli / csillagok // néznek – / titkon sejted őket – / gyermekarcú / angyalok” – ahogy Szabó T. Anna verse mondja. „Segítjük a ráhangolódást az ünnepre – folytatja Laci. – Ezt küldetésként élem meg, hiszen az emberek lótnak-futnak, és nem is tudják, hogy már kezdődik az advent.” Egy kis üvegtálból szeretetmorzsákat lehet húzni, bibliai idézeteket rejtő cédulákat, amelyeket a karácsonyfa alatt kell majd kinyitni. Valóban sokan megőrzik ezeket, s az ünnepen az evangélium olyan otthonokba is beköltözik, ahol nem olvassák.
Mielőtt találkozunk, megkérdezem, pénteken bejöhetünk-e az adventi kiállításra a cigány gyerekekkel, akiknek foglalkozást tartunk. Laci gyorsan felajánlja, hogy majd készít velük karácsonyi dekorációt, és körbe is vezeti őket a kiállításon. Nálunk a szegények karácsonyi ebédje is a hatalmasoknak kijáró díszek között zajlik, mert 25-én reggel Laci még gyorsan beugrik, és futót, fényfüzérrel gazdagított díszeket tesz az asztalokra, feldíszíti a karácsonyfát, hogy mint mondja, azok is megélhessék a varázslatot, akiknek nem jutna ebből a fényből, örömből. Néha úgy érzem, Monor a világ közepe: a teremben Kruchió-design, a templomban barátja, Mocsári Károly zongoraművész orgonajátéka teszi még szebbé a különleges ünnepet.
Amikor kilenc évvel ezelőtt a monori plébánián megismertem Lacit, nevetve mesélte, hogy a Nagybani virágpiacon Laci atyának szólítják, mert rászól azokra, akik – arrafelé elég jellemzően – csúnyán beszélnek. Most kiderül, hogy a ragadványnév ma is él, sőt, ezek az árusok annyira kedvelik, hogy a legszebb árut neki tartogatják, mondván: „a papnak a legjobb jár”.
Kruchió Laci a plébánián is sok feladatot vállal. Barátja, Paszternák Tamás atya mellett feleségével, Timivel együtt évek óta ők tartják a jegyesoktatást, régebben a családok közösségét is ők fogták össze. Timi nemcsak ebben segíti őt, hanem a munkában is. Ha kell, adminisztrál, dekorál vele hajnalban. Régebben könnyebb volt, amíg a gyerekek kicsik voltak, ma már nehezebb, hiszen ő is dolgozik egy patikában. Igaz, „a régebben könnyebb volt” állítás is csak a Kruchió családban állja meg a helyét: nem ismerek másokat, akik hajnalban gyerekestől autóba pattannak, hogy együtt, örömmel díszítsenek fel egy szállodát, egy rendezvényhelyszínt. Nem is tudom, értem-e vagy sem, hogy néha miért mennek velük a gyerekek is. Egyrészt nem értem, hiszen hajnalban kelni borzasztóan nehéz, másrészt értem, mert már hajnalban egy varázslat részesének lenni hihetetlen öröm… A kettő valahol együtt lehet igaz. Timi pedig igazi társ, olykor zsörtölődő angyal, aki próbálja kordában tartani a féktelen szárnyalást. „A feleségemből állandóan töltekezem, sokszor felhívom napközben is, amikor hirtelen meg kell oldani egy feladatot. Néha elég egy mondat…” Amikor megtorpan egy-egy kompozíció tervezésénél, elég azt mondani, hogy ugyan, hagyd már, biztos meg tudod csinálni, és már megy is tovább a munka.
Laci a hajnali munka előtt vasárnaponként a templomokat is feldíszíti. Még a nagymamájától örökölte ezt a feladatot, akinek gyerekkorában segített ebben. „Nagyon jólesik úgy kezdeni a napot, hogy amikor még senki sincs ott, elmondok magamban néhány imát. Jó úgy elindulni, hogy már áldás van a napon” – mondja. Persze kezdetben ez is furcsa volt egy kisvárosban, olyannyira, hogy egy lelkiismeretes buszsofőr a kistemplomnál betörést sejtett, nem értette, miért ég a lámpa hajnali fél 5-kor. Leállította a buszt, bement a templomba, majd amikor hosszú percek után sem jött ki, az aggódó utasok is utánamentek.
És hogy telik egy varázsló egy napja? Mintha kitágulna az idő. Milyen jó volna ilyen könnyedséggel intézni tizedennyi teendőt is! Az interjú napján Laci már hajnali 3-kor a nagykerbe ment, aztán egy tábornoki kinevezéshez kellett kidekorálnia a történelmi termeket a Sándor-palotában. Eközben a Pesti Vigadóban tizenhat méter hosszú színpadot díszítettek fel egy nagy konferenciára. Mindez még hajnalban történt. A Margitszigeten, a Grand Hotelben is fel kellett díszíteni egy konferencia helyszínét, majd a Gellért szállóban asztaldíszeket készítettek, négyszáz fős rendezvényre. Délután karácsonyi dekorációért ment Szigetszentmiklósra egy nagykereskedésbe, aztán vissza a Sándor-palotába, hogy megbeszéljen egy rendezvényt. „Sokan ismernek, helyet adnak, gyorsan kipakolunk” – magyarázza az elképedésünket látva, és azt is elmondja, hogy négyen dolgoznak a cégben.
A paloták, luxushotelek és éttermek (Gellért, Astoria, Erzsébet, Grand Hotel, Gundel, Gerbeaud…) után jó hazamenni a kis vályogházba, ahol mint egy kuckóban, picinyke helyen él a négyfős család, meg Bolyhoska, a kutya, Hello Kitty, a cica és a terráriumok sok lakója.
Karácsonykor mindenki együtt van, ilyenkor szünetel a munka. Az adventben kültéri betlehemet készít a városnak, szentestére pedig a templomot is kidíszíti. Karácsonykor harmincnyolc fát díszít fel, de ezt egyáltalán nem bánja, és „nem múlik el az öröm, hogy a család együtt díszíti fel a karácsonyfát”. Csak 23-án délelőttig vállal munkát, mert utána már otthon kezdik el ünneplőbe öltöztetni a mézeskalács ház minden kis zugát. 24-én a gyerekek szerepelnek a pásztorjátékban, azután otthon közösen díszítik fel a fát. Tamás atyát mindig meghívják szentestére. Amikor volt mellette másik pap, két mise között ő is náluk töltötte az ünnepet. Az ajándékozás, beszélgetés, társasjátékozás után az újonnan kapott ruhákban mennek az éjféli misére, ahogyan a nagymama tanította gyerekkorukban. És reméli, hogy a karácsonyi öröm beköltözik minden házba, ahol dekorációival segítette a várakozást. Ez már rajtunk múlik, azon, hogy előkészítettük-e szívünket is.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..