Fotó: Lambert Attila
Lassan megtelt a kecskeméti Szentcsalád Plébánia kápolnája. A szentségimádás iskolájára közel hatvanan gyűltek össze, immár negyedik alkalommal. Mellettem egy gimnazista korú fiú ült, lopva néztem értelmes arcát. Milyen jó, hogy itt van! Néma Attila állandó diakónus a hálaadásról, a dicsőítésről beszélt. A ráhangoló gondolatok után ének következett, majd Hatházi Róbert plébános az oltárasztalra helyezte az Eucharisztiát, és a csendben ki-ki a maga útján kereste a találkozást Jézussal.
Különleges hely a Széchenyiváros plébániája. 1994-ben alapították a 60-as évektől épült, 37 ezres lélekszámú lakótelep számára, az ott élők kérésére. Kezdetben egy kis családi ház volt a közösség otthona, később a lakótelep gimnáziuma adott helyet a vasárnapi szentmiséknek. A létszámában egyre gyarapodó közösség maga építette az otthonát. A telket a várostól kapták, az építkezéshez szükséges anyagiakat pedig „összekoldulták”. Rendkívül küzdelmes út vezetett az 1996-os első kapavágástól a 2005-ös befejezésig: sok-sok ember kétkezi munkájának és adományának köszönhetően jutottak mindig tovább akkori plébánosuk, Jávorka Lajos atya vezetésével. Csapatban gondoltak, közösen terveztek, de a szakmai döntéseket a plébános mesteremberekre bízta, ő maga pedig minden energiáját a lelkipásztori szolgálatra, a közösségépítésre fordította. Ahogy készült a plébánia, úgy lakták be a helyiségeket. 2000-ben a nagyteremnek még csak a falai álltak, de már szentmisét mutattak be a szabad ég alatt. Szép volt ez a hőskor. Sok házasság köttetett itt, elkötelezett szolgálat bontakozott ki, és a befogadó légkör vonzotta a megtérőket. A falakkal együtt épült a lelki templom is – meséli Hortobágyiné Ági, a Kecskemét-Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület munkatársa.
Igényes, szép épületegyüttes született. A tervezésben közreműködő Halasi Miklós és Katkics Tamás mérnökök a közösség igényét szerették volna megvalósítani. Igyekeztek kerülni minden hivalkodó külsőséget, és arra törekedtek, hogy a Jóisten és a közösség befogadó szeretetét közvetítse az épület. Így került középre egy aprócska harangtorony, az oldalra elnyúló két szárny pedig ölelésre kitárt karokra emlékeztet. Belépve azonnal rácsodálkozunk a nagy belső térre, amely a szépen parkosított kertre és a játszótérre néz. Bal oldalon van a kápolna, az épületegyüttes szakrális tere, alatta urnatemető. Középen a tágas előtérből nyílik a négyszáz fő számára kialakított nagyterem, a vasárnapi szentmisék és a különböző közösségi alkalmak helyszíne. Oldalról üvegfallal csatlakozik hozzá egy kisebb helyiség, a babaszoba. A legapróbbak és a szüleik ide vonulhatnak vissza, ha szükségét érzik, és innen vehetnek részt a szentmisén. Jobbra három szinten a közösségek kisebb-nagyobb termei foglalnak helyet, köztük a tornaterem pingpongasztallal és csocsóasztallal, valamint egy hangulatos ifiklub. Egyetlen helyiség funkciója sincs kőbe vésve. Az ifiklubban jól megfér a lakótelep három állami és egy egyházi iskolájából érkező elsőáldozók hittanalkalma és a népszerű gerinctorna is. Vasárnaponként a tanácsteremben tartják az ovis liturgiát, de ide várják a társasjáték- és a nyugdíjasklub tagjait is, és havonta egyszer itt ülésezik a plébániai képviselő-testület. A tetőtéri közösségi teremben egymást követik a mintegy harminc különböző közösség alkalmai. Robi atya nyitott plébániát vezet. Mindenki, aki ide jár, élhet a közösségi lehetőségekkel. 1995-ben alakult meg a karitász, amelynek tagjai kezdettől fogva elkötelezett szolgálatot végeznek. Ima- és munkacsoportként működnek, egymásra figyelve, a rászorulók felé fordulva. Felkarolják a beteg, idős, magányos embereket a lakótelepen. A Szentcsalád Karitászcsoport közössége összetartó családként él. Tudják, hogy leginkább a személyes megszólításnak van ereje. „Adunk és kapunk is segítséget, érezzük, hogy nem vagyunk egyedül” – mondják, amikor a mindennapjaikról beszélgetünk.
Hatházi Róbert plébános, Kovács András, a plébániai képviselő-testület világi elnöke, Darabosné Kerekes Mónika hitoktató és Mérő-Walter Tímea anyuka fogadtak minket, ők meséltek a plébániai közösség életéről. Róbert atya kezdetben káplánként szolgált itt, az első évben Jávorka Lajos, a következőkben Menyhárt Sándor plébános irányítása alatt. 2014-től ő a plébános. Hivatáskeresése idején először a Nyolc Boldogság közösség felé fordult a figyelme, s bár nem lett szerzetes, a közösségben gondolkodást magával hozta a plébániára. Ez a szemlélet hatja át a mindennapokat, a hívők szentségi, lelkiségi életét, ez nyilvánul meg a hitoktatókkal és a plébániai munkatársakkal való közös ebéd hagyományában és az egyes közösségek szentmiséken vállalt szolgálatában is.
Kovács András szinte a kezdetek óta tevékeny szerepet vállalt a plébánián. Tagja az idősebb férfiakat összefogó Szent Ágoston közösségnek, feleségével lelkesen eljárnak a Házas Hétvége mozgalom alkalmaira, és az Antióchia közösség elindításánál is ott bábáskodtak. Nagy szívfájdalmuk, hogy néhány éve nincs olyan fiatal, aki vállalkozna a mozgalom vezetésére, így átmenetileg szünetel az antióchiás csoport. A vasárnapi szentmise után feleségével megszólítják azokat, akik újak a templomban, meghívják őket a plébánia rendezvényeire, közösségeibe. Gyerekvigyázásra mindig kaphatók, örömmel segítenek a fiatal családoknak, hogy a szülők időnként ki tudjanak mozdulni otthonról a gyerekek mellől. Andráséknak unokájuk még nincs, a lányuk most házasodott, a fiuk pedig piarista szerzetes.
Móni három éve hitoktatóként dolgozik a lakótelep három iskolájában és négy óvodájában. Munkáját nem tudja elképzelni a plébánia nélkül, ahol egész éves programmal fogadják a gyerekeket. Móni értelmezésében a hitoktatás a Jézus szeretetével való találkozás lehetőségét közvetíti a kicsiknek. A tanítónő, aki élethivatását a hitoktatásban találta meg, könnyen szót ért az úgynevezett nehéz gyerekekkel is. Van olyan csoportja, ahol a 19 hittanosból 13 sajátos nevelési igényű. A plébánia számára a hitoktatás jó lehetőség a lakótelepen élők megszólítására. Az évek során ugyanis a hívő közösség legrégebbi tagjainak jó része elköltözött a Széchenyivárosból. Rendszeresen visszajárnak, ők a közösség magja, de a plébániának kapcsolatot kell találnia a lakótelepen élőkkel is, ami nagy kihívást jelent.
Timiék Budapestről költöztek Kecskemétre. Közösségi plébániát kerestek, tartozni akartak valahova, és a Szentcsalád Plébánián otthonra találtak. Timi húsz hónapos kislányával eljár a baba-mama klubba, és az anyukák szentségimádási csoportjának is tagja, a férje pedig a plébánia Fokoláre lelkiségű közösségéhez tartozik. Rendszeresen látogatják az ifjú házasok közösségének alkalmait, és részt vesznek a plébánia valamennyi házascsoportját megszólító Bartimeus közösség találkozóin is.
Leginkább a középiskolás és az egyetemista korosztály képviselői hiányoznak a plébánia életéből, de a közösség hisz abban, hogy apró lépésekkel és összefogással a fiatalok körében is eredményt fognak elérni – mondja Robi atya. Keresik a hozzájuk vezető utat, s ennek részeként igyekeznek bevonni a hittanosokat a plébánia életébe. Az elsőáldozásra készülők hittanóráját nem az iskolában tartják, hanem a plébánián. Éneklős, játékos, beszélgetős alkalmak ezek, ahol a hitoktatók mellett Robi atyával is találkoznak a gyerekek. Megismerik a közeget, s így már szívesen mennek „keresztény halloweent” ünnepelni, karácsonyi műsort előadni. Részt vesznek a farsangon és sok más közösségi programon is. „Három-öt család mindig megmarad a plébánián, és a gyerekek között is vannak olyanok, akik felsőbb osztályos korukra elköteleződnek. Eleinte még csak öt-hat felsős járt az ifiklubba, idén már negyvenen vannak – mondja Robi atya, aki vallja: napról napra, kitartóan kell építkezni, és örülni az eredményeknek. A közösség ma is töretlenül növekszik. Hortobágyiné Ági azt hangsúlyozza: fontos emlékezni a kezdetekre, de itt nem állhatnak meg, a nosztalgiázás nem elég, fel kell nőni a változásokhoz. Ma a legfontosabb feladat a közösség működtetése, éltetése, és az, hogy megtalálják a módját a lakótelepiek megszólításának.
