A Pécsi Nemzeti Színház nagyböjtben tartott premierjével hívőben, nem hívőben és keresőben is ébresztgeti a lelket; a sodró lendületű tömegjelenetek sorával tarkított előadásban – amelynek zenei anyagát Rossa László jegyzi – evangelizációs szándék (is) húzódik. Szolidan, elegánsan. De miért ne jeleníthetne meg kétezer éves keresztény értékeket, miért ne hangolhatna hitre egy teátrum? S nemcsak most, a bankbotrányok, a „ki kinek volt a besúgója” találgatások idején, hanem mindenkor… Miért ne lehetne tükröt tartva, nyomatékosítva figyelmeztetni az embert a felfelé és befelé hallgatózásra: ha nem tartod be a mózesi törvényeket, ha képtelen vagy elszakadni az aranyborjú bálványozásától, ha jutalom reményében elárulod mesteredet, és engedve a bűn csábításának fittyet hánysz Jézus szeretetparancsára, akkor a vesztedbe rohansz, s életed keresztútja nem a feltámadás örömével ér véget…
Az 1981-es várszínházi ősbemutatót követő több mint három évtizedben számos színház repertoárjába bekerült a Csíksomlyói passió – megőrizve azt az ősi kincset, amely hajdanán csíksomlyói diákok ajkáról kélt útra szívek legmélyébe. Talán kissé gyerekes szövegmondással, darabosan, kötelességtudóan, népszínműi látványelemekkel, de mindenképpen Isten dicsőségére. A hatvanfős ének- és balettkart mozgató pécsi előadás ugyanerre vállalkozott. Az átmentett, XVIII. századi archaikus anyag közé illesztett, illetve köréje font imafüzér, a felcsendülő népénekek, népdalok vagy csak részletek, a hullámzó templomi orgonaszó, az égi régiókba szálló fúvósmuzsika döbbenetes erővel szól, miközben megszólít. Elgondolkodtat és fölráz a földi tespedtségből. A krónikamondó (és a betlehemi csillagot hordozó) Rázga Miklós eseményeket felvezető, magyarázó, méltóságteljesen szikár jelenléte – kezében imakönyvet szorítva vagy templomi gyertyákat továbbadva – fogja keretek közé e művet. Felkorbácsolva és csillapítva érzéseket, érzelmeket.
Az Évát és Máriát alakító Györfi Anna, s az Ádámot és Jézust játszó Wunderlich József paradicsomkerti lírai kettősében, Deus Pater – Stenczer Béla – intése süket fülekre talál: „Kedves társom, Ádám, én néked azt mondom, / Hogy én ezt a gyümölcsöt bizony megkóstolom, / Mert én semmiképpen ezt meg nem állhatom, / Mivel te is látod, mely igen kívánom” – mondja Éva, és leszakítja a gyümölcsöt. S teszi mindezt a Luciper vezette sátánycsapat körmönfont mesterkedése közepette. A diabolosz mindenütt megjelenik, szétszór, elbizonytalanít, megmételyez, s kárörvend, ha a neki tetsző módon alakulnak helyzetek, események. Ezekből pedig bőven akad, Júdás – Ottlik Ádám – kapcsán is, aki először ellenáll a kísértésnek, ám az alulról, nagy ajtócsapkodások közepette érkező ördögcsapatnak sikerül rávennie a Jézus-tanítványt, csak bátran árulja el mesterét, hiszen busásan megfizetik csókját. A patás ördögkör szaggatott, diszharmonikus zene és tánc közepette fejti ki hatását, s mindezt csak erősíti Vincze Balázs koreográfiája. Ő rendkívül látványos színpadképeket teremtett mozgásvilágával – mindent alávetve a mondandónak: az embernek éppúgy sajátja a rosszra való hajlam, mint ahogy a jóra való készség, s a tömeg manipulálható, terelhető, megtéveszthető – főleg, ha a „főpatás”, a feminin vonásokat is megcsillogtató Luciper – Józsa Richárd – nyelvöltögető csapatával ugrásra készen várja a megfelelő alkalmat. Az pedig mindig akad, s ráadásul az ördögfiak – annyira hús-vér figurák – még szerethetők is. Csakúgy, mint a kisdednézőbe érkező pásztorok – vagabund jókedvükkel, humorukkal, természetes népi „vaskosságukkal”. Azt is hangsúlyozandó: a kegyelem a természetesre épít.
Deus Pater, az önmagát kinyilatkoztató Atya Isten, az angyalhad, a felső régió fúvósai őrt állnak a földi lét szereplői, elszenvedői felett. S a valódi tömjénfüst – merthogy nem műfüst gomolygott a színpadon – jelent igazi védelmet az ellenoldal ármánykodásai ellen. Nyomban renddé nemesül a negatív erők „csiholta” rendetlenség, s Jézus gyógyító jelenléte ad erőt és reménységet a hozzá fordulóknak, a körötte lévőknek. Mária Magdolna megtérésekor éppúgy, mint a csodatévő cselekedetek során. A zsidó néplélek is megjelenik, a hagyományból, a megrögzöttségből való statikus kimozdíthatatlanság. A nemcsak a Szentírásból oly ismerős „mosom kezeimet” attitűd ugyancsak fajsúlyos a Köles Ferenc által oly remekbe szabottan alakított Pilátusban. Ő játssza egyébként Mojzest, Jeremiást, Ábrahámot, az egyik pásztort és Petrust is.
A népzenei betétek, táncok tovább fokozzák az előadás dinamizmusát. A gyermekjátékdalként ismert, s óvodások által oly kedvvel énekelt „Hej koszorú, koszorú / Mért vagy oly szomorú / Azért vagyok szomorú / Mert a nevem koszorú” új jelentéstartalmat kap, hiszen e sorok skandálásával nyomják Jézus fejébe a töviskoszorút. De „ideemelődött” az „Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni / Ott kell annak megtanulni / Hogyan kell a dudát fújni” négysoros is – Jézus és Pilátus párbeszéde után, amikor Jézus megjegyzi: „Pilátus, hatalmad énrajtam nem volna, / Hogyha szent Atyámtól nem adatott volna.”
A tömegjelenetek közül megkapóan szép a virágvasárnapi esemény, Jézus jeruzsálemi bevonulása integető pálmaágak kíséretében; a kettősök közül pedig Mária siralma halott fia felett. Az Ómagyar Mária-siralom néhány sora hangzik el oly megrázóan, de a fájdalom, a szomorúság mellett miértek özöne is kísért a műben. A fiát sirató anya ölében tartja keresztről leemelt gyermekét. Az értünk, emberekért kínhalált szenvedett testet. Nehéz a szó, áll a levegő a színpadon is, hiszen az istenember halála iránti felelősség kérdése máig feldolgozatlan…
A krónikamondó így summázott a passió végén: „Tük az ő példáját mostan megláttátok, / Cselekedeteit meggondolhattátok. / Tudjátok-é, ki volt az Ember Fia, / Kit a rőt gonoszság keresztfára vona? / Születése óta arról prédikála, / Hogy az egész világ békességben volna. / Bénákot, gyávákot, vakokot gyógyított, / Siketeknek hallást, némáknak szót adott, / Rest holtakat csak egy szóval feltámasztott. / A nappal, a holddal, s csillagokkal játszott.”
A Pécsi Balett és a Pécsi Nemzeti Színház Énekkarának közreműködésével született, szentet és profánt a népélet elemeivel egységesítő, minden bizonnyal generációk szimpátiáját kivívó, nagy ívű produkció díszleteit Horesnyi Balázs tervezte, a jelmezek Rátkai Erzsébet elképzelése alapján készültek. Mária testtartása s ruháinak redői Michelangelo Piétàját idézik, s ahogy a felettébb mozgékony, fáradhatatlan ördöghadat figyeltem az előadás során, vélhetően emberpróbáló technikai bravúr lehetett viselni a fekete patákat…
A Társulat című televíziós tehetségkutató és szereposztó show-ban felfedezett, Jézust alakító Wunderlich József mezítláb van jelen, és egész lényével hat. Mindvégig. Jóságával, békéjével, derűjével az egyetemes szeretetet sugározza. Megvetettségében és megalázottságában, kínok között a keresztúton, s a keresztfán elmondott, utolsó szavaival is. Még akkor is, amikor az előadás végén összekulcsolt kézzel meghajol, hogy megköszönje a vastapsot. Már most érzékelhető: ő nem az a színész, aki jelmezével együtt a szerepét is rögvest leveti…
Jézus alakját hitelesen megformálni igazán az Istennel járó, az Úr törvényei szerint élő művész képes. A korábban zenésznek készülő fiatal színész – akinek öt testvére van – nem véletlenül vallott ily egyszerűen, ám sokatmondóan a színház honlapján: „Van életem és van hitem.”
Fotó: Körtvélyesi László
