A császár és az órásmester

Mi mégis megtesszük, amióta csak létezik emberi civilizáció. Először a Nap égi vándorlását és a víz erejét használtuk fel, majd különféle mechanikus szerkentyűket kezdtünk építeni, amelyek bárhol és bármikor mutatták az időt. E szerkezetekkel szemben a legfőbb követelmény általában a pontosság és a hordozhatóság volt, ám a gazdagabbak ennél többre vágytak: tetszetős, egyedi kivitelű műremekekkel szerették körbevenni magukat. Christoph Rans­mayr regényében Qiánlóng (Csien-lung) kínai császár (élt 1711 és 1799, uralkodott 1735 és 1796 között) azért kéreti magához Londonból Alister Cox mesterembert, hogy társaival különleges órákat építsen neki.
Mindannyian tudjuk, hogy az emberi tapasztalat számára az idő múlása a legkevésbé sem objektív. Másként telik az idő, ha alkotunk, és másként, ha unatkozunk. A mandzsu Csing-dinasztia császára azt kéri a mesterektől, hogy olyan órákat készítsenek neki, melyek mérni tudják egy gyermek vagy egy halálraítélt személyes idejét. Ez lehetetlennek tűnik, hiszen a gyerekek által megélt idő hol gyorsul, hol pedig lelassul – észrevétlenül pereg, ha játszanak, és csigatempóban halad, ha egy ünnepre várnak. A halálra- ítélt az idő könyörtelenségével szembesül, számára a percek egyre gyorsuló iramban igyekeznek a kikerülhetetlen vég felé. Még tovább morfondírozva azt is észrevehetjük, hogy valójában nem is az időt mérjük, hanem a teret: a mutató ugyanis egy kört tesz meg, mi pedig erre mondjuk, hogy eltelt az idő. (Érdekes kivétel ez alól a XX. század óta használt digitális kijelzős óra, melynél az időt nem alakítjuk térré.) Alister Cox is elsősorban ebből indul ki, amikor megtervezi a légáramlat hajtotta hajóórát és a füstölők által működtetett sárkányórát, melynek mintája a hatalmas kínai nagy fal. A mester a fizikai világ változását alakítja át valamiképp, hiszen mint tudjuk, „az idő a mozgás száma az előbb és utóbb szerint”.
Egy ember tulajdonában elméletileg bármekkora terület lehet, ennek határát legtöbbször csak egy másik ember által uralt föld szabja meg. De vajon birtokolhatja-e valaki az időt? Qiánlóng sok néven szólítható – ő az Ég fia, a Legfelségesebb, no meg ő a Tízezer év ura. De bármekkora hatalom legyen is a kezében, tudja, hogy az időnek ő sem parancsol. Vagy legalábbis eddig ez nem sikerült neki. Most azonban rendel egy másik órát is, egy perpetuum mobilét, amely akár az örökkévalóságig mérheti majd az időt. És akinek a birtokában egy ilyen óra van, az… az talán bármire képes lehet.
Amint a fentiekből kiderült, a Cox vagy Az idő múlása című regény örök emberi kérdéseket feszeget. Ám nem csak a filozofikus érdeklődésűek számára lehet tartalmas olvasmány az osztrák író könyve. A műben az érzelmek is helyet kapnak. Cox ugyanis azért vállalkozott erre a nem mindennapi utazásra, mert nem sokkal korábban elvesztette a lányát, Abigailt, felesége, Faye pedig a tragédia óta egy szót sem szólt. Az órásmester titkon azt reméli, hogy munkája során gyásza átváltozik megbékéléssé, s hazatérve újra hallhatja majd felesége hangját. Ransmayr láthatóan nem csupán arra törekedett, hogy hűen adja vissza a XVIII. századi Kína viszonyait. Egyedi, kifejező stílusával képes elénk varázsolni azt a világot, amely nemcsak a térben és az időben, de szemléletmódjában is oly távol van tőlünk, európaiaktól.

(Christoph Ransmayr: Cox vagy Az idő múlása, Kalligram Kiadó, 2018.)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..