A Csarnok tér lepkéi

Répalepkék, a leggyakoribbak a fehérlepkék között, amelyek itt, a belvárosban is megjelennek. Néha megállok, és kicsit figyelem őket. Libegnek a virágok felett, soká válogatnak, míg végül leereszkednek, és az egyik a kék, a másik a piros virágon szívogatni kezd. Ilyenkor már nem zavartatják magukat. Legutóbb a szomszédos építkezésen nagyot puffant valami, csattogó szárnyakkal, ijedten repültek fel a galambok, ám a lepkék maradtak. Ritkán ugyan, de más fajok is megjelennek a Csarnok téren. Láttam már itt gyöngyházlepkét és az egyik kedvencemet, a kis hajnalpírlepkét is. Magyarország egyike a lepkenagyhatalmaknak Európában. Míg nálunk, hála Istennek, mindenfelé repülnek ezek a légies mozgású, szép rovarok, addig Európa agyoniparosított, -betonozott és -vegyszerezett nyugati részén számuk nagyon, helyenként katasztrofálisan megfogyott. Évekkel ezelőtt Andris fiam és felesége angol lepkebarátokat kísértek Magyarországon. Nem gyűjteni jöttek, számukra új fajokat szerettek volna látni és fényképezni. Egy, a bükki Hór-völgyben tett kirándulás után azt mondták, itt ezen az egyetlen napon több nappali fajt láttak, mint odahaza egész évben. Egyszerűen elbűvölte őket a magyar táj és a rengeteg lepke.
Gyermekkorom óta szeretem és csodálom a lepkéket. Soha nem volt gyűjteményem, nem tűztem gombostűre egyetlenegyet sem, de bárhol is találkoztunk, mindig figyeltem őket. Észrevettem például, hogy az Atalanta-lepke, legalábbis egyes példányai, mennyire ragaszkodnak megszokott tartózkodási helyükhöz. Volt egy, amelyet minden reggel megnéztem, és mindig ugyanott találtam. Ha egy másik lepke tévedt oda, igyekezett nyomban elűzni onnan. Ilyenkor szorosan együtt maradva, függőlegesen repültek felfelé, aztán kettéváltak. Az idegen elrepült, a terület tulajdonosa pedig visszaereszkedett, és amennyire egy lepke büszke lehet, biztosan az volt. De van ennek a nagyon szép, fekete, piros és fehér színekkel tarkállt fajnak egy másik tulajdonsága is, amit más lepkéknél soha nem tapasztaltam. A csillaghegyi strandon ültem a medence szélén, amikor mellém szállt egy Atalanta-lepke. Olyan közel volt, hogy a kezemet óvatosan feléje csúsztattam. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor engedelmesen az ujjamra mászott, és az arcom elé emelhettem. Ugyanez a mutatvány sikerült egyszer Gemencen, majd Badacsonyban is. Ez utóbbi esetet Laci fiam lefényképezte, és a Távcsővel a nyakamban című könyvem hátoldalán meg is jelent a kép.
Gyermekkoromban ismertem meg a halálfejes lepkét, amelynek torát valóban egy koponyára emlékeztető rajzolat díszíti. Ez a nagy lepke május–júniusban dél felől repül hazánkba, lepetézik, és az itt kikelt nemzedék akár október végéig látható. Éjszakai életmódú, és nagyon szereti a mézet, ezért a kaptárok bejáratára apró lyukú lemezkéket szerelnek, amin csak a méhek tudnak átbújni. Ha este jártam a kaptárok körül, már méterekről hallottam azt a dühös zümmögést, amit a bejáratnál próbálkozó nagy lepkét elborító méhek okoztak. A kaptárok egy elöl nyitott fészerben álltak, a nappali órákban gyakran ezek hátulsó, árnyékos oldalán pihentek a halálfejes lepkék. Ha megérintettem őket, hangosan cincogni kezdtek, ami egyáltalán nem gyakori a lepkék között.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..