Erre a rókavörös lepkére vadásztam a budai Városmajor nyári orgonabokrain, a pesti Szent István park büdöskéin. És egyike volt az első lepkéknek, amelyeket még kisfiúként hernyóból neveltem. A gyümölcsösök között futó sasadi Beregszászi út mentén akkor még patakocska kanyargott, partját sok helyütt csalán borította. Itt, a levelek között találtam rá a zöld, aranysárga csíkokkal, tüskékkel tarkított hernyókra, és neveltem őket lepkévé. Ma már nincs nyári orgona a Városmajorban. A virágágyásokba nem ültetnek büdöskét a Szent István parkban. És a Beregszászi utat lebetonozták, a víz cementmederben folyik, és a fölhagyott kertek vagy gyümölcsösök helyén ma lakóparkok vannak, vagy szép, kertes családi házak. A régi helyeken hiába keresném hát a kis rókalepkét, de a Csalán Szöglencet sem találnám! A faj eltűnése jelzi: letűnt a gyerekkor szép világa. De nemcsak ennyi a baj. Ennél kicsit több. A lepke olyannyira megfogyatkozott hazánkban, hogy manapság a ritkaságok között tartják számon. Eltűntek volna a csalánosok? Nincs hol táplálkozniuk a lepkéknek? Az biztos, hogy kevesebb a csalán. És igen, sok régi csalános helyén ma aranyvesszőmező burjánzik. Az is biztos, hogy Budapesten kevesebb a virág. De a Csalán Szöglenc hazai megritkulásának oka inkább abban keresendő, hogy a faj nem szereti az enyhe teleket, ezért a hűvösebb tájakra húzódik vissza. És ha jól meggondoljuk, hogy testvérei mind a hidegebb éghajlatot kedvelik, miért lenne másmilyen a mi kis rókavörös lepkénk? A Ladaki Szöglenc (Aglais ladakensis) és a Kasmíri Szöglenc (Aglais kahsmirensis) a Himalája-vidék komor fennsíkjain és havasi legelőin tenyészik, míg az újvilági Milbert Szöglenc (Aglais milberti) a jeges alaszkai tajgától délre egészen a Kaliforniai-havasokig hatol a Sziklás-hegység vidékein. Nem kell hát siratni az ifjúságot. Tudni kell, hogy mindennek megvan az ideje. Így a Csalán Szöglencnek is. Ezért néhány hideg, vastag hótakarójú tél után csak lehet bízni abban, hogy a mi kis lepkénk is visszatér. Üde csinosságával elfeledteti a száraz és enyhe, aszályos nyarakat hozó teleket, és ha áttelelés után a lepkék kiülnek sütkérezni az ágra, érzem a napsütésben a teremtő Atya mosolyát: No, látod. Emlékezz hát kicsit ifjúságodra! De ne keseregj az elmúltak fölött! Örülj mindig annak a percnek, amit adok! És gondolj arra, hogy még milyen örömök várnak!
