A család erkölcsformáló küldetése

Gyermekeink alapvető joga a családban nevelkedés. Nem elég, ha deklaráljuk ezt a jogot. Rendkívül fontos, hogy megerősítsük azt a létező egészséges szemléletet, amely szerint a családban nevelkedés biztosítja a felnövekvő nemzedékek testi-lelki egészségét, az önmaguk és mások sorsa iránt felelősséget vállalni tudó fiatalok sokaságát. Korunk „sikeresnek ítélt” embere az önmegvalósító individualista. Sartre szerint a másik ember a pokol. Aki azt gondolja, hogy az ember akkor tudja maradéktalanul megtalálni önmagát, ha foggal-körömmel kivívja szabadságát és függetlenségét, magát a másik fölé helyezi, mert a másik ember a pokol. Minden individualizmus igazából házasság- és családellenes, életellenes. Az ember közösségi lény. Az én csak a tehez képest találhat önmagára, csak akkor vagyok én, ha rátalálok a másikra. A szabadságot nem a másik ember ellenében kell kiküzdenünk. Nem az el nem kötelezett ember szabad, hanem aki szeret. S nem a birtokló, hanem az önátadó szeretet teljesíti ki felelős szabadságunkat. Miként a II. vatikáni zsinat figyelmeztet: „A szülők adták az életet gyermekeiknek, ezért az ő súlyos kötelezettségük azok felnevelése, őket kell tekinteni az első és legfontosabb nevelőknek… A család az első iskolája azoknak a szociális erényeknek, amelyekre minden közösségnek szüksége van.” A szülők nevelői joga és kötelessége lényeges, mert szorosan összetartozik az emberi élet továbbadásával; eredeti és elsődleges, mert minden egyéb nevelői tevékenységgel szemben a szülők és gyermekek közötti szeretetkapcsolatra épül, elcserélhetetlen és elidegeníthetetlen, azaz másokra át nem ruházható és mások nem birtokolhatják. „ …A legfontosabb tényező, amely meghatározza a szülők nevelői feladatát, a szülői szeretet, amely a nevelői tevékenységben teljesedik be, hiszen így valósítja meg és hajtja végre teljesen az élet szolgálatát” – mondja a zsinat. A szülőknek bizalommal és lelkierővel kell nevelniük gyermekeiket az emberi élet értékeire: az anyagi javaktól való függetlenség légkörére, az igazságosság helyes érzékére, minden ember személyes méltóságának megbecsülésére, a szeretet iránti nagyobb érzékkel is, amely őszinte törődést és szolgálatot jelent mások, elsősorban a szegények és rászorulók felé. A gyermeknevelés elsősorban nem szülő-gyerek, hanem szülő-szülő probléma. Ezért XVI. Benedek pápa a nevelésről szóló apostoli levelében két dolgot kér a szülőktől: egyrészt maradjanak állhatatosak a köztük lévő szeretetben, másrészt fontos az egyértelműség. II. János Pál négy feladatban jelölte meg a keresztény család hivatását: legyen személyek közössége; szolgálja az életet; részesedjen a társadalom fejlődésében, és vállaljon részt az egyház küldetéséből is. A szülők tehát neveljék gyermekeiket a hitre imával, miselátogatással, s ettől függetlenül is emberségre és felelős szabadságra. A gyermeknevelés legszükségesebb feltétele az apa és anya szilárd egysége. Pszichológusok szerint három fázisból áll a nevelés: 1. „Ölelj át!” A gyermeknek feltétlenül szüksége van arra, hogy tudja, szülei szeretik egymást, s minden körülmények között őt is. 2. „Tegyél le!” A szülőnek a gyermeket „le kell tennie a földre”: életkora szerint „követelni” kell tőle. 3. „Eressz el!” A szülőnek bíznia kell abban, hogy az a keresztény nevelés, amelyet megadott gyermekének, gyümölcsözni fog. Napjainkban hatalmas erővel nyomul előre a szélsőséges gender-ideológia, amely azt tanítja, hogy a biológiai nem az ember számára nem meghatározó, ki-ki eldöntheti a maga társadalmi nemét, amikor akarja. Az új óvodai nevelési terv szerint az óvodapedagógusoknak kerülniük kell a kislány és kisfiú nemére utaló megszólításokat. S bár az alkotmány a férfi és nő kapcsolatát jelentő házasságot védi és a társadalom alapintézményének tekinti, a kormányzó oldal áterőltette, hogy ne az istenképűséget együtt megjelenítő férfi és nő, hanem pusztán „személyek” (még jó, hogy személyek!) párkapcsolatát legitimálja a családtörvény módosítása. Egy valóban demokratikus jogalkotásnak ezeket a jogi aktusokat meg kell semmisítenie, így a homoszexuális kapcsolatokat a házasság rangjára emelő törvényi szabályokat is, hiszen az egyneműek kapcsolatából hiányzik a házasság természetes antropológiai struktúrája. Családbarát jogalkotásra van szükség. Az alkotmányban rögzíteni kell, hogy az állam a nemzet gyarapodásához, a közjóhoz való hozzájárulásnak tekinti a gyermekvállalást és -nevelést, s ezt az adójogszabályokban is érvényesíteni kell. Az iskolában is szükséges a családi életre nevelés. A köz- és felsőoktatás minden szintjén be kell vezetni a kötelező „családi életre nevelés” tantárgyat. Mindent el kell követni, hogy az erőszakot a médiában minimálisra csökkentsük. Legyen a közszolgálatiság ismérve, hogy ép, boldog és sokgyermekes családokat mutatnak be a filmek, műsorok. A családok lelki egészségét megőrző, valamint a krízishelyzetekben segítő szolgáltatások hazánkban fejletlenek. Pályázati rendszer keretében célszerű támogatni a házasságra előkészítő, a konfliktusmegoldást segítő, a válás megelőzését célzó tanácsadást. Egyre több a tanulási és magatartászavaros, agresszív gyermek. Ezért minden iskolában szükség van főállású és szakképzett szociálpedagógusokra, fejlesztő pedagógusokra és hittanárokra. Igen, hittanárokra is, mert véleményem szerint be kell vezetni a kötelezően választható hittan vagy erkölcstan tanítását. Helyre kell állítani a pedagógusok társadalmi tekintélyét és anyagi megbecsülését. S persze mindezekhez kell az iskola a kistelepüléseken is. A családot kifogyhatatlan erőforrásnak tartjuk, mert ereje a szeretetből fakad. Ha erősek a családok, erős a nemzet is. II. János Pál írja: „A család a szeretet civilizációjának – mely a halál civilizációjának ellenpólusa – központja és szíve.”