A börtönrácsoktól a jó pásztor felé

Varga László börtönlelkész így mesélt lapunknak arról az útról, amely az intézeti rácsok közül a jó pásztor felé igyekszik vezetni a fogvatartottakat:

– A XX. század diktatúráinak börtöneit megjárt egyházi emberek – Mindszenty József bíboros, Boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök vagy Scheffler János, Márton Áron erdélyi püspökök – egybehangzóan vallották: századunkban az istentapasztalat különleges helye a börtön, s benne a börtönkápolna. Börtönlelkészi szolgálatom során szinte naponta élem át ennek valóságát. Mindehhez a körülményeket a bezártság, a kitaszítottság érzése, a családtól és a hozzátartozóktól való elszakítottság kínjai, valamint az egyre fokozódó önvád jelentik az elítéltek számára. Sorozatosan élnek át olyan mélypontokat, amelyektől futna-menekülne az ember, ám ennek is útját állják a rácsok, a falak, a fegyverek…Ezt az érzelmi kiüresedést nagyon érzékletesen fogalmazta meg Ady Endre Az Úr érkezése című versében: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

A börtön sajátos jellegéből adódik, hogy a fogvatartottnak csökken a mozgástere, sérülhet személyes terének intimitása, mindezeken túl pedig felerősödik benne a kínzó bűntudat. Az elítélt magára marad egy legtöbbször túlzsúfolt zárka terheivel és elkövetett tettének szégyenével. Csak a remény az, ami segíti a túlélésben: „Vezess ki börtönömből, s akkor hálát adok nevednek!”( Zsolt 1,4–7)

Szent Pál írja: „Ahol az Úrnak Lelke van, ott van a szabadság (2Kor 3,17). Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek” (Jn 8,36). Még a börtönben, a bilincsben, a rácsok mögött, hosszú évekre szóló ítélettel is. A börtönlelkész szolgálatának lényege, hogy ezt megéreztesse, megértesse a fogvatartottakkal, bűnfelismerésre, megtérésre hívja és segítse őket, s elérje, hogy Saulusból Paulusszá legyenek. „Felejtem, ami mögöttem van, és már csak az előttem lévő után rugaszkodom!” – mondja Szent Pál apostol.


A három és fél évvel ezelőtt felszentelt kápolnánk szent hely: a több mint százhatvan éves falak hány meg hány fohász tanúi lehetnek…A börtönkápolna olyan spirituális tér, ahol a rácsok közé kényszerített embernek is lehetősége nyílik arra, hogy személyes kapcsolatot alakítson ki Istennel. A templomot látogató elítéltnek egy idő után igényévé válik a lelki élet ápolása, felfedezi személyes értékeit, s Istentől kapott talentumaival „ajándékozó” életet élhet felebarátai javára. A kápolna miliője, a falakon látható freskók üzenete és vallási tanítása (Jézus gyógyító tevékenysége, Szent Mihály harca a gonosz ellen, Zakeus, a tékozló fiú, a kafarnaumi százados, az irgalmas szamaritánus története, a jó pásztor vagy a jobb lator ábrázolása), csakúgy, mint a kápolnai szentmisék és az elvégzett elmélkedések arra a felismerésre vezetik a büntetését töltő embert, hogy Isten nem hagyja el. Bármit is tett, ragaszkodik hozzá, segíti a börtönévek hosszú várakozásában és a naponkénti újrakezdésben is. „Az Úr az én pásztorom, nincs is hiányom semmiben!”(Zsolt 23,1). „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek én semmi bajtól, mert te velem vagy!”(Zsolt 23,4)

Így formálódik a megkeresztelt hívő emberek közössége, de a vallásos fogvatartottak közössége is, és láthatóvá válnak benne Isten jelenlétének hatásai: az öröm, béke, lelkesedés, odaadás, a másik ember tisztelete és a jelenlegi élethelyzet elfogadása. A büntetés-végrehajtás számára könnyebben kezelhető a vallásos vagy hívő fogvatartott, mert az ilyen embert erkölcsi-morális késztetései arra ösztönzik, hogy – a vallási parancsok megtartása mellett – elfogadja a börtön belső szabályait, és alkalmazkodjon a fogva tartása körülményeihez. A húsvéti feltámadás öröme és fénye bevilágít a börtönfalakon belülre is, és reményt ad az ott élőknek a gondolat, hogy „a szenteknek is van múltjuk, de a megtérőknek (a bűnösöknek) is van jövőjük”. Kérjük és várjuk továbbra is az égiek segítségét áldozatos fáradozásaik sikeréért.

Fotó: Gránitz Miklós