Gyerekeknek hittanórát tartva minden évben felmerült a kérdés: vajon a mennyországban fogok-e találkozni a kiskutyámmal, a kismacskámmal? Egy gyermek érdeklődési körében mozogva ezeknek a kérdéseknek is megvan a létjogosultságuk. Ennél sokkal komolyabb persze a szaducceusok kérdése, amely emberekre, házastársakra vonatkozik. A mai evangélium bennünk is felszínre hozhat fogas kérdéseket: milyen kapcsolatom lesz odaát azzal az emberrel, akivel a halálig tartó hűség felbonthatatlan, kizárólag egymásra irányuló és az élet továbbadására, a közös gyermekek felnevelésére létrejött, megszentelt kötelezettsége fűz vagy fűzött egybe?
Aki megözvegyült, az szabad állapotúvá válik, szabaddá újabb földi életszövetség megkötésére is. De akár így házasodott újra valaki, akár más okból fűzte őt több emberhez is szorosabb szál az élete során, mindenképpen felmerülhet benne a kérdés: fogok-e még valamilyen kiemelkedő viszonyban állni ezekkel az emberekkel a mennyben is – feltéve, hogy mind oda kerülünk?
A házasság földi életszövetség, így nem feladata, hogy túlmutasson az e világi életen. A „holtomiglan-holtodiglan” tett eskü igazából csak a halálig szól. A megkötött és elhált köteléket pedig emberi erő nem képes szétbontani. Bár egyfajta kegyintézkedés létezik az Egyház részéről, ha bizonyos indokolt esetekben vizsgálat indul azzal kapcsolatban, hogy az egyébként érvényesnek vélelmezett kötelék egyáltalán létrejött-e a felek között. Ez azonban legfeljebb az érvénytelenség bebizonyosodásához vezethet, semmiképpen nem „semmisíti meg” a meglévő köteléket. Ezért jó, ha kerüljük és mások szavajárásában is bátran kiigazítjuk az „egyházi válás” manapság terjedő fogalmát, amely teljességgel hamis és helytelen. Az Egyház törvényei szerint, érvényesen megkötött házasság ugyanis szent: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!”
A lelkipásztori életben napi szinten tapasztaljuk, hogy – még az Egyház tanítását, hitünk igazságait képviselve is – mennyire nehéz manapság házasságról, családról, hűségről, tisztaságról, elköteleződésről, gyermekvállalásról és -nevelésről – e megannyi pozitív dologról – beszélni anélkül, hogy akarva-akaratlanul fel ne tépnénk ezzel alig behegedt sebeket igen sok testvérünkben. Figyeljük meg ebben is Jézust: akár a házasságtörésről, akár az imént olvasott mózesi törvényteljesítésről van szó, tanítása mindig higgadt, józan, világos. Néha keményen fogalmaz – ismerjük –, de nem moralizál feleslegesen, hanem Istenre mutat, akinek irgalmas szeretete az emberi kapcsolatok sebezhető vagy már mélyen megsebzett pontjain is megmutatkozik.
Aki a mennyben van, annak már hiánytalanul teljes és boldog az élete. Oda nem szól földi házassági ígéret, mert ott egy másik menyegzős lakomára hivatott az Egyház: a Vőlegénnyel, azaz Krisztussal egyre mélyebb egységre lépni. Végső boldogságunk, létünk beteljesülése pedig ott valósul meg, ahol az emberek már „nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak”.
