A biblia üzenete Jn 10,27-30

János evangéliumának a pásztorról szóló 10. fejezetében, a végén egy pengőre feszített szöveget hallunk. Hat egymás mellé rendelt tagmondatot. Nincs alá-fölérendeltség, az és kötőszó rendezi őket egymás mellé. Nincs ok-okozat, nincs magyarázat vagy következtetés, csak kijelentések. Ezek a rövid, pengő mondatok ezt üzenik: Így van.
A hat mondat párosával áll: a juhok és Jézus, az ők és az én viszonya ismétlődik bennük háromszor. Ők és én. „A juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket – és ők követnek engem, és én örök életet adok nekik – és nem vesznek el soha, és senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből” (Jn 10,27–28). Az egyes párokon belül van egyfajta fokozó mozgás. A juhok passzívak, míg az én, Jézus aktívan és hatalommal cselekszik.
A juhok minden más érzéki benyomást félretéve hallgatnak a hangjára, ő pedig minden érzéki benyomást összefoglalva ismeri őket. A juhok követik őt, ő pedig örök életet ad a követésért cserébe. Végül a juhok el nem vesznek – pedig ez is nagy passzivitás, elveszni –, mert Jézus a tartásban is aktív: senki nem ragadhatja ki őket a kezéből.
Ezek a mondatok talán az olvasó gyermeki énjét és tapasztalatait is megszólítják. Jézus nem úgy írja le magát bennük, mint testvért, hanem mint apát. Ha megszólal, a csecsemő a hangja felé fordítja a fejét, és elmosolyodik, de még tanulgatnia kell, ki az apja; meg kell tanulnia megkülönböztetni az arcok forgatagában, hogy az egyedüli orientációs lehetősége ez a hang. Az apa viszont ismeri a kisgyerekét: átlátja egészében, a hangját, az arcát, a mozgását.
A gyermek csak az apa felé irányuló, „kétdimenziós” (horizontális) mozgásra képes: ismerjük a kúszás-mászást a földön. Az apa viszont „egy harmadik dimenziót” (vertikális irányt) hoz be a gyerek életébe: képes kiemelni őt mozgása kétdimenziós bezártságából, és a magasba ragadja.
És persze a kisgyermek néha el is téved, a saját világában talán elveszni is látszik – de az apa többre képes: átlát és biztonságosan kézben tart mindent. Miért beszél így Jézus? Azért, mert ő maga is átéli a fenntartottságot, azt hogy ő nem veszhet el, mert az Atya a kezében tartja: „Az én Atyám azért, amit nekem adott, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhat ki semmit az Atya kezéből” (Jn 10,29). A legnagyobb elveszítő erő, a halál sem ragadhatja ki őt az Atya kezéből – ezért tud ő is atya lenni, ezért tud életet adni a halandóságba zárt embertestvéreinek. Még a II. vatikáni zsinat alatt az ausztriai St. Gerold bencés házban felkértek egy fiatal festőt, Ferdinand Gehrt, hogy fesse ki a templom teljes keleti falát oltárképnek. Hatalmas, vilá­gospiros háttéren, kék, zöld és rózsaszín színfoltok között középre egy kicsiny, okkersárga figurát festett, minden részlet nélkül. Nincs keze, lába, olyan, mint egy gyerekrajz. A fej körül fehér körlap; az egész olyan, mint valami asztronauta űrsisakban, vagy mint egy repülő csészealjból kilépő alacsony emberke. Érthetetlenül kicsi.
Hatalmas botrány lett ebből. Jézus, az asztronauta gyerek. Lassanként aztán megértették az emberek a képet. Gehr olyannak akarta ábrázolni Krisztust, akitől senki sem fél. Egy hat-nyolc éves gyereknek. A festményen a gyermeknek nincs keze és lábfeje, mert csak a mi kezünkkel és a mi lábunkkal tudja folytatni, amit elkezdett. Ám a hatalmas festmény közepén áll, mert ebben az Istentől tartott kicsinységében nem veszhet el, ő a kozmosz és a történelem középpontja.
Hat pengő mondat, az és kötőszóval tagolva. És ebben a hat mondatban Isten végtelen kicsinysége és végtelen nagysága tárul fel. Olyan viszonyrendszer ez, amelyben Krisztus halála és feltámadása óta biztos helyünk van. Amelyben nem veszünk el, amelyből nem ragadhat ki minket senki, soha többé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..