A Biblia üzenete: Áldott várakozásban

Illésnek, aki halálosan belefáradt a harsogó, hadakozó prófétálásba, „negy­ven nap és negyven éjjel kellett mennie az Isten hegyéig, a Hórebig” (1Kir 19,8). Ennyi időre és erre a zarándoklatra volt szüksége ahhoz, hogy érzékennyé váljék az Úr jelenlétének fölismerésére, és megtanulja, az Úr nincs a sziklákat tördelő heves szélvészben, sem a pusztító földrengésben, sem a felperzselő tűzvészben, hanem „a halk és szelíd szellő hangjában” (1Kir 19,17) van jelen.
Jézus is fölkészítette övéit. A vele való együttlét új világába vezette be őket. „Megmutatta, hogy él” (ApCsel 1,3), hogy ő az Élő (Jel 1,18), aki úgy az Atyáé, hogy egészen az övék: „együtt evett velük” (ApCsel 1,4). A mindenkori tanítványi kör: asztalközösség. Az asztalfőn – mint az utolsó vacsorán, mint az emmauszi tanítványok otthonában (Lk 24,30–31) – Jézus ül. Ő az, aki kínál. Önmagát adja, ő „az élet – az ő életük – Kenyere” (Jn 6,35.48). „Az Úr bevonja övéit a vele és az élő Istennel való szövetségi egységbe” (Joseph Ratzinger). Ebben a húsvéti katekézisben Jézus az apostoloknak feltárja, megnyitja az Írásokat (Lk 24,32), s hozzá „megnyitja az értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk 24,45). Értsék, hogy halála életadó halál, mely megnyitja a mennyország ajtaját, a megbocsátás kapuját. Rajtam áll, kérek-e bebocsátást, kérek-e megbocsátást (Lk 24,46).
E katekézis végeztével Jézus súlyos, de fölemelő megbízatást ad övéinek: legyenek az ő tanúi (Lk 24,48; ApCsel 1,8). Felszólítja őket a martüriára, az utolsó csepp vérükig való tanúságtételre. Ehhez jézusi erőre van szükség, az ő lelkierejére, a Lélek erejére. „A tanúskodás csak a Szentlélek erejének kiáradásával válik lehetségessé” (Richard J. Dillon). Szent János az első levelében írja: „a Lélek pedig az, aki tanúságot tesz” (5,6). A tanítvány erre csak akkor képes, ha „telve Szentlélekkel”, mint ahogy azt az Apostolok cselekedeteiben olvassuk az első mártírról, István diakónusról (6,5) s a többiről: Péter­ről (4,8), Pálról (13,9) vagy Barnabásról, aki ebben a dicséretben részesül: „derék ember, telve Szentlélekkel és hittel” (11,24). Bennük már teljesült az ígéret: „Nemsokára a Szentlélekben fogtok bemerülni” (ApCsel 1,5). „Veszitek majd a reátok lejövő Szentléleknek az erejét” (ApCsel 1,8; Jn 20,22).
De óvja, inti is övéit Jézus. A lelkükre köti, hogy e nélkül az erő nélkül egy tapodtat se tegyenek: „maradjatok (üljetek le) a városban, míg erőt nem öltötök magatokra a magasságból!” (Lk 24,49). „Várjanak az Atya ígéretére” (ApCsel 1,4). S ők várakoznak, Jézus áldásának égisze alatt (Lk 24,50), áldott állapotban – hittel és szeretettel – áldást mondva, esdekelve: „jöjj, teremtő Lélek, élő forrás, tűz, szeretet!”, telve a remény nagy örömével (Lk 24,52–53). Várják azt, aki nélkül várakozni sem tudunk. Az ember élete: „várakozási idő” (Kertész Imre). Várakozunk – telhetetlen éhséggel és szomjúsággal – arra, akiből mind többet és többet vágyunk befogadni. Várakozunk Máriával (ApCsel 1,14), az ő vágyakozásával: „Legyen nekem (bárcsak lenne nekem) a Te szavad szerint”(Lk 1,38).