„Nagyon közel jön hozzánk az Isten”
Fotó: Lambert Attila

 

A közösség alapítója Annus Andrea, aki sok évvel ezelőtt maga is érintett szülő volt. 2010 végén döntött úgy, hogy imafelajánlásokat fogadó, elsősorban a szülőket, család­tagokat összefogó, de a környezetüket is megszólító virtuális „találkozóhelyet” hoz létre. Egy olyan csoportot, amelynek tagjai nagyrészt nem is ismerik egymást, mégis erőt kapnak a tudattól, hogy a másik ugyanazokkal a gondokkal küzd, ugyanazért imádkozik.
„Az elhatározásom annak a tapasztalatnak az alapján született meg, hogy amikor mi bajban voltunk, szinte egész Pomázt magunk mögött tudhattuk, folyamatosan úgy érezhettük, hogy mások is osztoznak a terheinkben – mondja. – Fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy ezt egyedül nagyon nehéz végig­csinálni. Mert ha egyedül van az ember, és az az érzése, hogy senki sem érti meg, könnyebben elveszti a hitét. Ha viszont támogatást kap, megélheti, hogy a szenvedésben nagyon közel jön hozzánk az ­Isten, csak nem mindig vesszük észre. Ha a megpróbáltatásokat nem egyedül kell végigcsinálnunk, az iga, ahogyan Jézus mondja, megédesedhet, a teher könnyebbé válhat. És a nyomasztó saját bajból, amely addig a fogságában tartott bennünket, egyszer csak fel tudunk tekinteni, és észrevesszük a többiek kínjait is. Ugyanaz a helyzet más tartalmat kap; értelme lesz, míg korábban teljesen értelmetlennek tűnt, és szinte össze­roppantunk a súlya alatt.
Az online imacsoport azért tűnt jó ötletnek, mert meggyőződésem, hogy mindenkinek helyben, a saját közösségében kell tanúnak lennie. Mi például annak idején házaknál imádkoztunk együtt, ami egyéni színeket kölcsönzött az alkalmaknak, mert minden vendéglátónk a maga kedvenc imáival, zsoltáraival, dalaival járult hozzájuk. Hasonló összefogásra biztatjuk körülbelül ötven tagunkat és az érdeklődőket, akik a honlapunkon (keresztezo.hu) regisztrálva léphetnek be a Keresztező közösségbe.
Újra meg újra megtapasztalom, mennyire jószívűek, segítőkészek az emberek. Ez akkor is így van, ha pénzt vagy munkát nem tudnak felajánlani. Szerintem ha az idejüket, az imájukat, az önmegtagadásukat ajánlják fel, az ugyan­olyan értékes.
Azok a szülők, akiknek beteg gyermekük van, amikor hasonló cipőben járó más szülőket ismernek meg a közösségünk révén, arra ébredhetnek rá, hogy másoknak még nehezebb, hogy ők is segíthetnek másokon, és nemcsak ők szorulnak segítségre. Mint amikor Mária meglátogatta Erzsébetet. Noha maga is áldott állapotban volt, támasza tudott lenni a gyermeket váró másik asszonynak.
Sajnos vannak olyanok, akik sok-sok küzdelem után végül elvesztik a gyermeküket. Jó látni, amikor ennek ellenére meg tudnak maradni a hitben, amely megtartja és továbblépéshez segíti őket. Jézus a biztos pont.
Havonta egyszer bejárok a Tűzoltó utcai klinikára beteg gyerekekkel és szüleikkel kéz­műveskedni. Nem erőltetem a hit témáját, de a Gyökössy-füzetekből, amelyek imái nekem annyi erőt adtak a bajban, mindig fel szoktam ajánlani néhányat, és soha nem is utasítja őket vissza senki. Mindig abban bízom, hogy az Úr elvégzi majd a többit.”
*
A misén újabb meglepetés ér. A dalok, amelyeket a százhalombattai Noé bárkája zenekarral éneklünk, dicsőítőek, az Isten iránti legteljesebb bizalom kifejezői, szinte a legcsekélyebb nyoma sincs bennük a kétségnek és a fájdalomnak, annál inkább a ráhagyatkozásnak, az önátadásnak. Megint az az érzésem támad, mint ha örömünnepre érkeztem volna, noha biztosra veszem, hogy az aggodalom, a félelem, a szomorúság is ott leselkedik a szívekben.
Szeidel Péter plébános először azokról a családokról beszél, akiket Isten megpróbál, vagy más megfogalmazásban megengedi az életükben a megpróbáltatást. Aztán arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a nap egyben anyák napja, Mária hónapjának első napja és a kommunikáció világnapja is. Isten, a fő kommunikátor azt a feladatot adja nekünk, hogy szeretetét közvetítsük, hogy az ő nevében kommunikáljunk, és így segítségükre legyünk azoknak, akik mélyen vannak: meg nem értettek, kitaszítottak vagy betegek.

Annus Andrea: „Ha a megpróbáltatásokat nem egyedül kell végigcsinálnunk, az iga, ahogyan Jézus mondja, megédesedhet”

Annus Andrea: „Ha a megpróbáltatásokat nem egyedül kell végigcsinálnunk, az iga, ahogyan Jézus mondja, megédesedhet”

Mindannyiunkat együtt érző jelenlétre, érintésre, bátorításra szólít fel. Vigasztalását egyháza, közösségei által, vagyis általunk akarja adni a világnak.
– Amikor szenvedő emberekkel kerülünk kapcsolatba, gyakran megijedünk, elfogódottá válunk. Hogyan tudunk jól segíteni? – kérdezem az atyát a mise után. „Jó, ha visszafogottak vagyunk, jó tanácsokkal, buzdításokkal, »kinyilatkoztatásokkal« pedig csak óvatosan élünk – válaszolja –, mert nehéz belépni abba a körbe, amelybe őket zárja az életük, ha viszont kívülről próbálunk hozzájuk »bekiabálni«, többet árthatunk, mint használunk. Talán az segít leginkább, ha melléjük szegődünk, velük együtt járjuk az utat. Andrea átment ezen, a gyermeke meggyógyult, ő pedig »egyben maradt«, és tudja, hogy az érintettek helyzetén nem a »szép igazságok« hangoztatásával javíthatunk, hanem azzal, ha ráérzünk, mit élnek át, milyen mélységekbe hullottak alá. Csak azzal tehetünk valóban a túlélésükért, ha velük és értük imádkozunk. Ezért jó, hogy van ez a közösség.”
– Lehet-e őszinte szívvel dicsőíteni azt az Istent, aki titokzatos okból a legkeményebb próbának vet alá bennünket? – utalok a mise énekeire. – „Gondoljon a zsoltárokra! Rengeteg szól a szenvedésről, mégis mind dicsőítéssel végződik. Azt üzenik, hogy Isten még a megpróbáltatások idején is dicsőíthető, és ez több ezer éves tapasztalat. Ez még arra a zsoltárra is igaz, amelyből Jézus a kereszten kimondott szavait – »Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?« – kölcsönözte. A Noé bárkája azért érkezett a mai alkalomra, hogy a zenéjével segítsen a résztvevőknek az imádságba lépni, Istenre hangolódni, és ezt a »reményen túli reményt« erősítse bennük.”

*
„Három éve már, hogy rátaláltam a közösségre, de a misére csak idén először tudtam eljönni. Fantasztikus élmény a találkozás, a krisztusi sorsközösség megélése a többiekkel – mosolyog rám Szűcs-Somlyó Éva, aki érintett szülő. – A Shrek átírt dalát, az Alleluját, ami különösen is megérintett ma este, már viszem is haza a gyerekeknek” – mutatja a Noé bárkája cédéjét.
– Hogyan alakította a hitét az, hogy megbetegedett a gyermeke? – tudakolom. „Kezdetben azt sem igazán tudja az ember, miért imádkozzon. Az egyik végletből a másikba esik, és majdnem bele­őrül a kétségeibe. Az ima ereje azonban nélkülözhetetlen, mert csak az imán keresztül léphetünk kapcsolatba ­Istennel. Végül nagy nehezen eljutottam annak kimondására, hogy »én ezt szeretném, Uram, de legyen meg a te akaratod«. A gyermekem egykori betegtársai már mind a menny­országban vannak, míg ő szépen gyógyul.
Úgy érzem, a történtek hatására empatikusabb lettem, elmélyült a hitem. Sőt, a végsőkig lecsupaszított hiten kívül egy időben már semmi másom nem maradt. Sok pap menekül a problémától, mert nem tudja, hogyan segítsen. Óriási támogatást jelentett, amikor a Keresztező közösség tagjává váltam, mert online volta ellenére is ereje van.”

*
Bányainé Székely Gabriella unokájáért jött hálát adni, aki csaknem meggyógyult már. Úgy volt, hogy a mise után az oltárnál szól majd néhány szót, de attól tartott, hogy elérzékenyülne, ezért inkább Annus Andreára bízta hálájának tolmácsolását. Ám amikor most, az agapé közben beszélgetünk, annyira nyugodtan, letisztultan mesél az elmúlt év legnehezebb pillanatairól, hogy csodálattal adózom az összeszedettségének. „Először nagyon erős volt bennem a tiltakozás, hogy az én unokámmal hogyan történhet valami ennyire rossz dolog. Megzavarodott állapotba kerültem, nem akartam elhinni. De aztán erőt adott a sok ima, a pomázi Szeretetláng-közösség szolidaritása. Mert ők nem sajnálják, hanem támogatják az embert. Szörnyű egy ilyen betegség, de hitben ezt is jobb megélni.
Egyszer panaszkodtam a plébánosnak, hogy nem bírom már. Azzal vigasztalt, hogy senki sem kap nagyobb keresztet, mint amit el tud hordozni. Erről az a történet jutott eszembe, amikor egy zarándoknak nem tetszik a kereszt, amit kapott, ezért másikat, egy könnyebbnek tetszőt választ. Ám amikor az véresre horzsolja a vállát, inkább újra a korábbi keresztjét választja. A maga keresztjét.
Ha valaki egy ilyen sors­csapás hatására elveszti az ­Istenbe vetett bizalmát, az talán azért történik, mert nem volt elég mély a hite. De hogy kinek milyen valójában, a szíve mélyén, azt egész biztosan soha nem tudhatjuk. Édesanyám például nem járt többé templomba az után, hogy a nagymama meghalt, annyira fájt neki az elvesztése. Évtizedekkel később, amikor ő is elhunyt, mégis Mária-szobrot találtam a szekrényébe rejtve.”

*
A zsibongás lassan elcsitul, a vendégek szedelődzködni kezdenek. A zenekar össze­pakolt, az autó már útra készen áll; valaki be is jön, hogy figyelmeztessen: indulni kellene. A vezető, Szépfalvi Attila mégsem rohan, mert szívesen beszél mai szolgálatukról, az ügy iránti elkötelezettségükről. „Az egyik tagunk sógornője volt érintett szülő, a rákbeteg kisfia azóta szerencsére meggyógyult már. Azért jövünk el évről évre erre a misére zenélni, hogy elmondjuk: Isten kezében vagyunk, a jelenléte gyógyulást hoz, forduljon hát hozzá mindenki bizalommal. Ha ugyanis rá figyelünk, a világ majd úgy rendeződik el számunkra, hogy előbb-utóbb minden bajnak, fájdalomnak megértjük a jelentését. A dalaink egy része kirajzolja a kétségbeeséstől az Istenben való megnyugvásig húzódó ívet. A megtérésemben jelentős szerepe volt annak a felismerésnek, hogy Istenben mindennek van értelme, és hogy a szenvedéseinkben is őt kell megtalálnunk.”