Megszoktuk már – nem utolsósorban a XIX. századdal elkezdődő individualizálódásnak és a XXI. század individualizmusának hatásaként –, hogy a szentírási szövegekben elsősorban az egyéni teljesítményre, az egyén sorsára, az egyén kihívásaira figyeljünk. S ha ez az illető történetesen apostol, akkor a vele kapcsolatos eseményekben – egyfajta idealizáló szemüvegen keresztül – azonnal meglátjuk sikerességét, különlegességét, egyedülálló kiválasztottságát. A mai olvasó az apostolok küldetéséről (Mk 6,7–13) szóló szakaszt is könnyen ebből az individualista, eszményítő szempontból olvassa. Az útra küldött apostolok nagyságát látjuk abban, hogy komolyabb útipoggyász – kenyér, tarisznya, pénzzel teli öv – nélkül kelnek útra, vagy abban, hogy igénytelen életkörülményeikkel amolyan vándorfilozófusként az egyszerűség és az Isten kezéből élés jelei Galilea útjain. És megfordítva: azok a helyek, amelyek befogadják őket, a jól teljesített apostoli küldetés és az isteni Ige hatékonyságának tanúi. Azok viszont, amelyek nem hallgatnak rájuk, nem annyira az útra küldött apostolok kudarcáról, inkább az ott lakók keményszívűségéről tanúskodnak a mai befogadó előtt. Így közelítve a szöveghez az sem gyakran merül fel az olvasóban, hogy a kiküldött apostolok a küldetés pillanatában és azt követően is törékeny és hitetlen emberek, akik az éhező tömeggel találkozva legszívesebben megszabadulnának tőle (Mk 6,36), és akiket küldetésük sikere sem akadályoz abban, hogy az első viharban hitüket és bátorságukat vesztve remegjenek, és Jézust látva kísértetet kiáltsanak (Mk 6,49). A kiküldött tanítványok az individualista olvasatban követhetetlen és utolérhetetlen mintaképekké magasztosulnak az olvasó szemében. Hiszen hol van a mai keresztény attól, hogy útipoggyász nélkül vágjon neki korunk hitetlen Galileájának? Hol vannak a mai apostolutódok attól, hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan, az úton poroszkálva és démonokat kiűzve nagy erővel tegyenek tanúságot Jézus szabadító hatalmáról? Vagy hol van a mai hívő ember arról, hogy apostoli pásztorainak félénkségét és hitetlenségét szóvá tegye?
Szerencsére az apostolok kiküldéséről szóló szakasz fókusza máshol van. Az igazi történés nem az apostolokban, hanem Izrael városaiban és falvaiban játszódik, valamiképpen a sorok között. Míg Jézus közvetlen otthona, saját háza, saját rokonsága megbotránkozik tanításán (Mk 6,1–3), addig tágabb családja, Izrael kezdi őt magáénak vallani. Az apostolok bátran nekivághatnak az útnak útipoggyász nélkül, mert vannak Izraelben olyan házak és családok, amelyek úgy tekintenek rájuk, mint önmagukra (Mk 12,31). Vannak olyan helyek, ahol családtagként látják őket, ennivalót adnak nekik, és szállást, s maradhatnak, amíg tovább nem indulnak. Vannak olyan helyek Izraelben, ahol már épül az Ország. Küldetésük így leginkább az, hogy feltérképezzék azokat a helyeket, ahol Isten Lelke már működni kezdett. Feladatuk, hogy útközben tanuljanak azoktól az emberektől, akik megtértek és élnek. S ha így olvassuk a szöveget, könnyebb lesz azonosulnunk az úton lévő apostolokkal is. A mi meghívásunk, csakúgy, mint az övék, a csodálkozásra szól. Arra, hogy felfedezzük, mennyi helyen épül már Isten Országa – főleg ott, ahol nem is gondoltuk volna. Hogy bizalommal tekintsünk „felebarátainkra”, a körülöttünk élőkre és az idegenekre, tudva, hogy Isten Igéje hatékonyabb a mi előítéleteinknél. Hogy felfedezzük: igazi erőnk – az apostolutódoké is – a gyengeségünk. S hogy mi vagyunk a különc úton lévők, a hitetlenek és a félénkek, akik még sincsenek egyedül, akiket befogadnak. Akik nincstelenek ugyan, de mindenük megvan. Szegények, mégis gazdagok.
