A biblia üzenete

 

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Az idézett evangéliumi szakaszt a benne szereplő megdöbbentő, paradox és talán túlságosan is kemény kijelentések nem teszik egykönnyen értelmezhetővé. Éppen ezért érdemes egy kicsit jobban ráirányítani a figyelmünket a szöveg környezetére is, hátha úgy egységesebb, tisztább képet kapunk.
Vizsgálódásaink során mindenképpen fontos felismerés, hogy e néhány mondat egy nagyobb beszéd befejező gondolatai közé tartozik. Jézusnak ezt a megnyilatkozását „missziós” vagy „apostoli” beszédnek szokták nevezni: az evangélium egész fejezetében ő beszél, mégpedig a hozzá legközelebb álló tanítványi körhöz, a tizenkettőhöz. Ez a tény pedig indokolja szavainak radikális hangvételét.
Ennek ellenére ijesztő arról olvasni, hogy legközelebbi vérségi kötelékünk, a szüleinkhez való viszonyunk sem olyan fontos, mint a jézusi küldetés. Ahhoz, hogy ezt megfelelően tudjuk érteni, hasznos párhuzamot jelenthet az, amit Jézus (sőt, már a teremtéstörténet is) a házasságról, a férfi és a nő között kialakuló felbonthatatlan szövetségről mond: „A férfi elhagyja apját és anyját” – egy megtalált új érték, a társ miatt itt is a kapcsolatok átrendezéséről, a prioritások sorrendjének cseréjéről van szó, ami sohasem könnyű, és nem feszültségektől mentes.
Segíthet e hozzáállás megértésében az a látásmód is, amit a Rómaiakhoz írt levél egy szakasza tár elénk: az első keresztényeknek talán a mainál sokkal elevenebb tapasztalatuk volt az, hogy a keresztségben valóban meghaltak a régi embernek, és feltámadtak Krisztusban. Ezt az ősegyházi keresztelési szertartás talán jobban ki is fejezte a mai, erősen szimbolikussá vált liturgiánál.
A Krisztusban megélt új életre való feltámadás, újjászületés adja azt az életszemléletet is, ami a Máté-evangélium fent idézett szakaszának középpontjában álló paradoxonban sűrűsödik össze: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.”
És sajnos, ha olykor őszintén magunkba nézünk, fel tudjuk fedezni e paradoxon paradoxonát is: hogy miközben – hol megdöbbenéssel, hol részvéttel, hol pedig egy kis kárörömmel – százával tudjuk sorolni azon ismerősök sorát, akik a földi javakban megtalálni vélték életüket, de egy baleset, betegség vagy tragédia által elvesztették mindezt, ha a saját életünkről van szó, nem biztos, hogy ugyanilyen jól rálátunk arra, mi is az, amit mi megtaláltunk és mit veszítettünk el; vagy mi az, amit meg szeretnénk találni, és ezért mit vagyunk hajlandóak föladni, elveszíteni…
Jézus a befogadással és annak jutalmával zárja missziós beszédét. S a bibliakutatók itt hangsúlyozni szokták: nem csak az olyan konkrét értelemben való befogadást jelenti ez, amit a Királyok könyvének olvasmányában hallhattunk, hogy miképpen fogadja be házába Elizeust a gyermektelen házaspár. Hanem az apostolok igehirdetésének, tanításának, hitének befogadását is jelenti. Így az evangélium üzenete nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: Kit tartok én prófétának? Kit/mit tartok igaznak? Befogadom-e mindezeket?