A biblia üzenete

Az Emberfia megdicsőülése! A jó hívek mennyi mindent megtettek a történelem során, és megtesznek ma is azért, hogy megdicsőítsék Istenüket: hatalmas templomokat emelnek, nem spórolnak a díszítéssel, az aranyozással. Persze mindehhez vallásos magyarázat járul: Jézus nem utasította vissza a drága kenetet, amikor a bűnbánó asszony megkente vele a lábát. „Szegények mindig lesznek veletek…” – mondta. Ugyanígy szeretjük az Urat dicsőíteni önreprezentációink, külsőségeink, ilyen-olyan rendezvényeink és eseményeik számának végtelenségig történő szaporításával is. Ám ha kilépünk az elfogultság és a pozitív előítéletek köréből, és kívülről vesszük szemügyre mindazt, amivel állítólag az Emberfiát akarjuk dicsőíteni, könnyen kiderülhet: mindezzel semmit sem üzenünk a másképp gondolkodóknak, a nem hívőknek. Esetleg még az a gyanú is felmerülhet bennük, hogy Isten örve alatt magunknak szerzünk örömet az építkezéssel, az ünnepléssel, a reprezentációval és a látványosságokra fordított őrült pénzköltéssel. Magunkat ünnepeljük, és önnön fontosságunkat üzenjük meg mindezzel a külvilágnak. Persze aki kicsit kritikusabb gondolkodású, abban felvetődhet a kérdés: attól, hogy egykori arisztokrata családokat és fejedelmeket megszégyenítő pénzösszeget költünk el a magunk ünneplésére, jut-e előrébb az evangélium ügye a világban?
Mindez azonban csak a dolgok felszíne. Az igazi, nagy, tulajdonképpeni kérdés sokkal mélyebben rejlik. Mire utal Jézus, amikor az Emberfiának, Istennek az Emberfiában megvalósuló megdicsőüléséről beszél? A saját fiúi engedelmessége, engedelmességből vállalt szenvedése, halála, a szeretet végső áldozata az Atya megdicsőülése. Paradoxon, mégis így van. Egy hívő ember reménnyel viselt szenvedése jobban megdicsőíti Istent, mint bármilyen rongyrázó projekt. Egy vértanúság Istennek összehasonlíthatatlanul nagyobb dicsőségét hirdeti a világban, mint az összes hatalmas építkezésünk egybevéve. Igen, a gyöngeség, a kiszolgáltatottság, a szegénység, a kirekesztettség élethelyzeteiben sokkal közelebb van hozzánk a Mindenható dicsősége, mint a pénz és a hatalom magamutogató ünnepein.
Nehéz ez a lecke, mégis meg kell értenünk. Enélkül ugyanis a kereszt könnyen értéktárggyá változik, így azonban már nem lesz spes unica, az ember „egyetlen reménye”. De ami a legfontosabb: ennek a szenvedő, keresztre feszített dicsőségnek a felmutatásakor hirdeti meg Jézus az új parancsot. „Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást!” Jézus nem egyszerűen tanítja a dicsőség paradoxonának útját, hanem a legvégsőket is vállaló szeretetével végigmegy rajta. A kérdés csak ennyi: mi követjük-e őt?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..