„Békesség nektek!” – köszönti apostolait a Feltámadott. De miért éppen békességet kíván nekik? Mert látja, mekkora bennük a zaklatottság: „félelmükben zárva tartották az ajtót”. Ez a rettegés összekötöz és bezár minden kaput: nemcsak a ház bejáratát, hanem ami sokkal rosszabb: a szív kapuját is. Jézus nagyon jól tudja: a béke nem pusztán a háború hiánya. Tanítványai még igen félénkek, bizonytalanok. Hiszik is, nem is az asszonyok hajnali tanúságtételét: valóban feltámadt?
A győztes Üdvözítő különös módon vigasztal. Nem édeskés szavakkal vagy gyengéd gesztusokkal. A sebhelyeivel. Önfeláldozó szeretetéből fakadó mély szenvedéseinek valóságos, immár nem sajgó, de élő jeleivel. A keresztút megaláztatása, a megfeszítés emberfeletti fájdalmai rányomták bélyegüket a testére. Ő ezeket mutatja, tapintható módon: hús-vér valóságban, de mégis a feltámadt, szellemi test diadalmas ragyogásával. A sebhelyek kisebb-nagyobb sérülések emlékei. Egy sebhelyes arc emlékeztet például a borotvával ejtett apró, könnyen gyógyuló sérülésekre. A nagyobb balesetek, műtéti beavatkozások nyomai sokszor tagadhatatlan jelek maradnak a külvilág számára, melyekkel együtt kell élni. Jézus is magán viseli a világmegváltó kínok megdicsőült nyomait, melyek immár örök tanúk, „hogy higgyétek: Jézus, a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne”. Reménykeltő stigmák ezek, hogy higgyen Tamás, a kételkedő. Hogy higgyenek az apostolok. Hogy higgyen az Egyház és az egész világ. Lelkünkben mi is hordozunk kisebb-nagyobb sérelmi nyomokat: súlyos bűneink, rossz döntéseink következményei, netán mások által okozott deformációk vagy éppen az élet tragikus történései miatt elszenvedett, nemegyszer tátongó sebek ezek. De valóban törvényszerű-e, hogy e sérüléseknek örökké sajogniuk kell? Nincs gyógyító Isten, nincs feltámadt, győztes Üdvözítő, nincs szabadító Lélek, aki képes volna a remény jeleivé tenni ezeket a sebeket az életünkben? Lépjünk közel Jézushoz, tekintsük meg a kezeit és érintsük meg az oldalát, hogy igazán megtapasztaljuk: „a sebei szereztek nekünk gyógyulást”.
De mintha Jézus azt is mondaná apostolainak: ne csak álljatok a csodálkozástól elbűvölve, hanem tegyetek is a megsebzett emberek gyógyulásáért! Kegyelmet kaptok hozzá, menjetek mielőbb, gyógyítsátok az emberiség legmélyebb, legfájóbb sebeit, közvetítsétek irgalmasan Isten bűnöktől megtisztító és gyógyító erejét, apostoli hatalommal tegyetek szabaddá mindenkit, aki megnyitja szívét Isten felé! S rájuk is lehel: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” A feltámadt Krisztus minket is így köszönt: „Békesség veletek!” Az Egyház igehirdetése, a szentségek vétele által mi is „láttuk az Urat”. Legyen a válaszunk élő hitvallás, mint Tamásé: „Én Uram és Istenem!” Tapasztaljuk meg minél többször, és ismertessük meg másokkal is: a győztes Krisztus irgalmas érintése minden sebet meggyógyít!
