A zsolozsma, fél óra elmélkedés az evangéliumról, szentségimádás, Eucharisztia, apostoli tevékenység pedagógiai és karitatív munkaterületeken napirendje mellett szívesen fogadnak betérőket. Városmajor utcai rendházukban beszélgettünk Hildegardis Hurnaus házfőnöknővel, Gabriella és Mária junior nővérekkel.
A kongregációt Theodosius Florentini kapucinus atya és Boldog Maria Theresia Scherer alapította 1856-ban azzal a célkitűzéssel, hogy szerzeteseik a testi és lelki irgalmasság cselekedeteivel enyhítsék az emberek ínségét, Assisi Szent Ferenc Szabályozott Harmad-rendjének Regulájára épülő életrendben. A magyar tartomány zsámbéki központtal 1913-ban alakult. Az általános rendi elöljáró 1990-ben tett látogatást Magyarországon a szétszórtan élő nővéreket felkeresve, majd Kenéz Erzsébet Enikő nővér vezetésével kinevezte az új magyar tartományi elöljáróságot, amely hivatalosan a következő évben kezdte működését. Az idős magyar nővérek közül tízen vállalkoztak az újonnan induló közösségi életre a budai, Városmajor utcai házban, de a többiekkel, a világban élő nővéreikkel is tartották a kapcsolatot. Az újraindulás első éveiben a közösségbe folyamatosan voltak jelentkezők, ám az Európa-szerte csökkenő számú szerzetesi hivatások miatt 2007-ben mégis össze kellett vonni az osztrák, a bajor és a magyar tartományt, valamint a szlovén vikariátust, megalakítva a Közép-Európa Tartományt, az ausztriai Wels központtal. Ma huszonnégy magyar nővér él hazánkban, nagyrészt idősek otthonában (Budapest, Gyón, Verőce, Hévíz); Budapesten a fiatalok: Gabriella és Mária nővér, valamint egy novícia, Zsuzsa, aki jelenleg Németországban nemzetközi képzésben vesz részt. Azokban az európai tartományokban – horvát, cseh, szlovák területen –, ahol kellő számban jelentkeznek a szerzetesi életre, megmaradtak a helyi képzések; valamint a rend ázsiai, afrikai, dél-amerikai közösségeiben, ahol sok az új jelentkező. Egy szerzetesi hivatás megszületése mindig hosszú és mindenkinél egyedi folyamat.
– Nálam tíz évbe telt – mondja Gabriella nővér. – Érdről származom, egyetemista éveimben a rendszerváltás idején ismertem meg a keresztes nővéreket a rend és az egyházközségünk segítségével induló Marianum-iskola révén. Magdolna nővér, aki negyedmagával képviselte akkor a rendet az iskolában, kiváló pedagógus volt. Egyszer őt kérdeztem meg arról, mi történik akkor, ha valaki jelentkezni akar a rendbe? – Csak nem ezzel foglalkozol? – kérdezett vissza, s aztán bevallotta, hogy borzasztóan nehéz a szerzetesi élet… Ezután, mivel nem biztatott, gondoltam, nem ez az utam; sokáig nagycsaládot szerettem volna. Aztán mégis, minden látványosabb jel nélkül az évek során eljutottam odáig, hogy beadtam a jelentkezési kérelmet. Azon a nyáron Magdolna nővér meghalt… Ha ő a hivatását nagyon nehéznek érezve is boldog volt, akkor ez sikerülhet nekem is. Ez volt a bizonyosságom, s azóta is jó kapcsolatban vagyunk… – mutat fölfelé nevetve Gabriella nővér. – Tavaly két gerincműtétem volt, s e kereszt által hivatásban, emberségben sokat formált Isten. Örülök a lehetőségnek, hogy hetente két napot dolgozhatok a Budai Irgalmas-rendi Kórház patikájában. Gyógyszerészként végeztem 1993-ban, kezdettől éreztem, hogy az embereknek valahogy többet szeretnék adni egyszerű gyógyszereknél – lelkileg szeretném segíteni a gyógyulásukat. Az eredeti szakmában megmaradva szerzetesként jelen lenni az emberek, a betegek, a munkatársak között, kihívást is jelent számomra. Valóban nem könnyű, ahogy Magdolna nővér mondta, de a közösség velem együtt hordozza ezt a szolgálatot. Az imából, a közösségi együttlétből, a szentségimádásból erőt merítve vihetem a bennem élő Krisztust az emberek közé. Annak idején az első magyar jelöltként vettem részt a nemzetközi képzésben, a felső-ausztriai Linzben. Három hónappal később érkezett Mária.
– Így nekem könnyebb volt a képzésbe kapcsolódnom – veszi át a szót Mária nővér. – 1994-ben kezdtem el a veszprémi hittudományi főiskolát, ahol az egyik dolgozat-feladat az volt, hogy keressünk meg olyan női szerzetesrendeket, melyek megpróbálkoztak a rendszerváltás után az újraindulással. Három diáktársammal lelkesen jártuk sorra azt a hét közösséget, amelyik fogadókész volt. Általában a rendi programba kapcsolódtunk be a látogatáskor, egyedül a keresztes nővéreknél találkoztunk azzal, hogy nemcsak mint vendégeket, hanem mint embereket fogadtak minket őszintén, önmagukat, a krisztusi egyszerűséget adva. Ezt tapasztalom a mai napig is ebben a közösségben. Ezek az idős nővérek – így fogalmaztuk meg egyszer Gabriella nővérrel – „ez az a kincs, amit megtaláltunk és mindenünket eladtuk érte.” Az alapító Teodosius atya gondolata: „Úgy akartam ezt a kongregációt létrehozni, hogy mindenhol beilleszkedhessék, mindenütt befogadásra leljen, minden körülmények között megállja a helyét.” Felfedezhető a befogadás, a szeretet kétirányúsága… Ez vezérelte az osztrák nővéreket is a kelet-európai újrakezdéskor. – Sokáig szinte semmit sem tudtunk az ezekben az országokban élő nővérekről – emlékszik vissza Hildegardis nővért, aki négy éve vezeti a magyar közösséget.– Akkor tudatosodott bennünk, hogy még léteznek magyar nővérek, mikor megjelentek az első jelöltek. A 2002-es általános káptalanon szóba került, hogy ez a két hölgy a képzés után vissza szeretne menni Magyarországra, viszont ott nincs a nővéreknek működő közössége. Jelentkezőket kerestek, akik a fiatal nővérekkel tartanának a magyar közösségi életet felépíteni. A fogadalomtételük után, 2005-ben három nővér, három különböző tartományból (német, bajor, osztrák) kezdte a munkát itt, Budapesten a fiatalokkal. A két másik nővér visszatért saját tartományába, s Dominika nővér jött helyettük. Több mint százötven éves ez a kongregáció, mely idő alatt sok változás történt, az emberek élete gyökeresen megváltozott.
– Minden kongregáció az idők szükségleteiből gyökerezik, a miénk is. Az indulásnál az ipari forradalom során elszegényedett munkáscsaládok gyermekeinek és a gyermekmunkások képzésével és nevelésével foglalkoztak a nővérek. Ebből a szolgálatból nőtte ki magát az intézményes forma, az iskola, óvoda, árvaház. A nővérek kezdettől foglalkoztak házi betegápolással, szegénygondozással, idősekkel. Ezekből fejlődtek ki idővel a kórházak, az idősek otthonai. A nővérek száma arányaiban csökkent. Ma az a folyamat zajlik, hogy ezeket az intézményeket átadjuk olyan laikusoknak, akik a mi szellemiségünkben, lelkiségünkben működtetik tovább. Számunkra ma is fontos az idők jeleire való figyelés, az Isten akaratára való hagyatkozás – amennyire erőnkből, lehetőségeinkből telik, igyekszünk mindenféle megkeresésre magunk válaszolni, vagy ha úgy nem sikerül, akkor együtt keresni megoldást. Európában a lelkigondozás került előtérbe: például nehéz sorsú nők, anyák és gyermekeik befogadása, szociális és lelki segítségen keresztül útnak indítása a normális élet felé. Brazíliában az utcagyerekekkel, családpasztorációval; Indiában lányneveléssel; Ugandában az AIDS-betegekkel foglalkozunk. Karizmánk által mindezekkel a szolgálatokkal részt veszünk az egyház küldetésében. Megpróbálunk teret engedni az eljövendő Isten Országának, amelyben mindannyian testvérként élhetünk.
(A nővérek szeretettel várnak minden érdeklődőt a szeptember 5-i fogadalomtételi ünnepükre.)
